Összecsődült a texasi Loyal Valley népe a szakadó esőben, amikor megérkezett a négy öszvér húzta sebesültszállító kocsi. A fiatal harcos, akit a rezervátumból hoztak szigorú őrizet alatt, üres tekintettel meredt maga elé. Sokáig folytatta a kilátástalan küzdelmet még azután is, hogy Quanah Parker törzsfőnök megadta magát. Az utolsók között tette le a fegyvert. Szőke volt, kék szemű. Az asszony, aki elrabolt fiát kereste, rá sem ismert, a nővére azonosította a karján lévő jellegzetes forradásról 1878 tavaszán.
Herman Lehmann (1859–1932) kissrác volt még, testvéreivel éppen a madarakat riogatta a vetésben, amikor elhurcolták az indiánok. Az életterükről kiszoruló őslakók végső kétségbeesésükben efféle rajtaütésekkel próbálták megfélemlíteni a betolakodó telepeseket, hogy megállítsák áradatukat – mindhiába. Willie nevű öccsét rövidesen kiszabadította egy csapat „buffalo soldier”; róluk, a volt rabszolgákból verbuvált lovas határvadászokról már hallottunk, legalább Bob Marley dalából. Herman fogoly maradt.
Kezdetben keserves volt a rabság az apacsoknál. Gúnyolták, verték, büntetésből meg is égették. De állta a sarat, és tartása tiszteletet ébresztett elrablóiban. A törzsfőnök gyermekévé fogadta. Új nevet kapott: En Da, azaz Sápadt Fiú. Nevelőanyja, Mosolygó Szem megszerette, gyengéden gondoskodott róla. Nem csak bőr- és hajszínével tűnt ki. Ügyes volt, férfivá érve bátran küzdött a rangerek ellen. Kisfőnökké lépett elő, de egy belső viszályban megölték befogadó apját, ő pedig vérbosszút állt, és elmenekült.
Egy álló éven át bujdokolt a mexikói határon, a Rio Grande vidékén. Jó vadász és gyűjtögető volt, egymagában is túlélt a vadonban. Ám a magányt nem bírta tovább elviselni, elment a komancsokhoz. Vakmerőség volt fehérként, csak apacsul beszélve, lévén a komancsok fő ellenségei éppen a fehérek és az apacsok. Ám a híre megelőzte, befogadták ott is. Montechema néven verekedett telepesek, bölényvadászok, határőrök, mexikóiak ellen az utolsó indián háborúk egyre reménytelenebb csatározásaiban.
Nyolc év indiánélet után sebesülten parancsolták vissza a fehérek közé. Angolul nem értett, már a bevándorló család németjét is elfelejtette.
Nem tudott írni-olvasni, cipőben lépkedni, ágyban aludni. Undorodott az ételektől. A metodista templomból kitiltották, mert a vasárnapi istentiszteleten esőtáncot járt. Kocsisnak állt, teheneket terelt, alkalmanként bizony lopott is. Azután fogadót nyitott, de unalmában elitta a bevételt, be kellett zárnia. Csak azért sem adta fel – nem olyan fából faragták.
Sápadt Fiú újra indián öltözetet húzott. Falusi vásárokon, rodeókon lépett fel Texasban, Oklahomában. A közönség borzadállyal figyelte, ahogy lóhátról, vágtából lenyilaz egy borjút, kivágja a máját, és nyersen befalja. Végleg két összebékíthetetlen világ határmezsgyéjén rekedt. Memoárjában később részletesen beszámolt hajdanvolt társainak, az időközben nagyrészt lemészárolt amerikai őslakosoknak az életéről, szokásairól; emlékezete fontos forrása lett a néprajztudománynak is.