A tekintet jelentésének a végében Tihamér nem volt biztos száz százalékig, bár mindig erre a káromlásában is mélyen megértő nézésre vágyott, amibe beleérezte a benne lévő mindenre elszánt kormányhivatalnok hajlíthatatlan gerincének nagyrabecsülését is, merthogy ez a gerince kétséget kizáróan megvolt neki javíthatatlanul. Ezért vették föl a Pacek munkanevű titkos ügynökség beolvasóihoz, így hívták a háta mögött a reorganizációs és refinanszírozási ügynökséget, a Reo.Rek.Ref. senkinek nem állt a nyelvére. Ez egy hétpecsétes ügynökség volt, és hétpecsétes államtitokként dolgozott a szörnyű bé terven. A bé terv azt volt, hogy ha egyszer elfogynak a finkelsteini ötletek és/vagy az eltenderezhető uniós pénzek, amelyek a kétharmadot kiadják a végén, és beesnek a sima többségbe, akkor mit van mit tenni, egy csapásra visszatérnek a normalitás mezejére. Mintha mi sem történt volna. (Egyébként 2030-tól számolták a pénzügyileg teljesen értelmetlen jogállami szívás bekövetkeztét).
A bé tervet „emberarcú illiberalizmusnak” nevezték el, de csak maguk között, mert ők is éreztek valami furcsa történelmi hányingert, amikor ezt kimondták. Inkább nem mondták ki. Em.ill.-nek is csak a belső levelezésben rövidítették. Emilről meg azt mondták, ha rákérdezett valaki, hogy igen lelkes aktivista, már Q-listákat is rá lehet bízni, a facebookos mocskolódás sincs ellenére, több műszakot is elvállal haverságból, és ahogy anyáz, nem anyáz úgy senki az éterben. Nagymamát, rokonságot, bárkit elküld a zivatarosba mindenféle értékelhető érvrendszer nélkül. Teljesen hihető volt tehát a mese Emil megveszekedett kormánypárti karakteréről. A való világban ez idő tájt ezt a karaktert gyíkembernek hívták, de mint mondtuk, a való világ itt nem játszott, Emil pedig nem-létezőbb volt, mint a kormány 4572 tagú háttérügynöksége Zs. B. P. vezetésével, akik mindannyian készségszinten szajkózták, hogy az ország előremegy, Ferinek meg a jó édes anyukáját.
Tihamér feladatáról senki sem tudott három emberen kívül. Az egyik a propagandaminiszter, a másik a kancelláriaminiszter, a harmadik pedig az elnökminiszter volt. Ők hárman két hónapig castingoltak, mire megtalálták a közszolgálati egyetemen summa cum laude címmel végzett fiatalembert, de mindezt úgy kellett megtenniük, hogy még Tihamér sem tudja meg, valójában miért is kapja majd a fizetését.
Az első munkanapon világosodott meg. Sosem felejti el. A Bartók Béla út egyik lepukkant világítóudvaros gangjának a legutolsó lakásába kellett bemennie, a szóban ismertetett munkaköri leírása szerint minden harmadik szerdán, kormányülés előtti hajnalon. Az időpontot senkinek sem árulhatta el, se a helyszínt. (Gondolkodunk is, hogy a sajtóperek elkerülése érdekében kihúzzuk ezeket – a szerk.)
Tihamér megjelent hát a kérdéses időpontban, és becsengetett. A meglepődéstől köpni-nyelni nem tudott. Az elnökminiszter nyitott ajtót. De ezt csak a tükörből látta, mert az elnökminiszter lélegzet-visszafojtva állt az ajtó mögött, a hasa végett. És hallgatott. Tihamér lába földbe gyökerezett, a szája kiszáradt, meg ilyenek.
– Bejön még ma? – fújt nagyot az elnökminiszter. Tényleg ő volt az.
Tihamér belépett az ajtón. Az elnökminiszter mutatta az utat, menjen ő szépen beljebb, nem esik bántódása. Tihamér bekúszott a hallba, és az ismét érkező kézjel után leült a vonatkozó székre.
– Tudja, mi a feladata? – kérdezte az elnökminiszter.
– Nem tudom, uram – rebegte Tihamér.
– Nagyon helyes.
Hatásszünet. Farkasszem. Tihamér tényleg nem tudta.
– Maga egy jó ember, rendíthetetlenül tisztességes – folytatta az elnökminiszter. – Sokáig kerestük. Már-már furtonfurt. Az lesz a dolga, hogy minden harmadik szerdán a szemem közé vágja a véleményét, bele pacekba. Egy órája van, miközben én nem szólalhatok meg.
– Uram, de hát ezt mégis hogy… – szabadkozott Tihamér, feszengve-fészkelődve a széken.
– Hát így – válaszolta az elnökminiszter, majd mesélni kezdett. A néhai Finkelstein-mester ágya aljához ducktape-ezett kéziratról beszélt, amiben a kampányguru minden negatívkampány-elméletét visszavonta, úgy az ellenségképgyártásról, mint a szavak jelentésének végtelenül undorító kiforgatásáról és az ellenfél gyalázásáról, és igyekezett megjavítani a világot. Az elnökminiszternek küldte el a kéziratot, hogy tegyen belátása szerint.
– Azta… – csúszott ki Tihamér száján.
– Nekem mondja? – így az elnökminiszter.
Próbát tartottak ezután. Az elnökminiszter az asztalra tett egy jókora homokórát, hátradőlt, és kezével cipzárat mutatva jelezte, készen áll a valóság meghallgatására, bármi is legyen az a valóság.
– Uram – itt vannak a például a svédek. Rettenetes, hogy másfél éve szórakoznak velük. Napnál világosabb, hogy csak leckéztetni akarják őket, miközben Putyinnak pucsítanak.
Tihamér kezdett belejönni. Az elnökminiszter furcsán nézett, de hallgatott. Biccentéssel jelezte, jól van. Mármint, hogy „jól van, Tihamér, ez a beszéd”, valami ilyesmit olvasott ki a tekintetéből a világtörténelem első beolvasója.
– Aztán a pedofilok – csapott bele a következő témába a fiú vakmerően. Az elnökminiszter kérdően nézett. Nem úgy kérdően, hogy „hol?”, hanem hogy „mi van velük?”.
– A gyermekvédelem ürügyén kétfelé ágazik a történet. A kormány minden gyerek védelme apropóján fogadott el egy homofób törvényt, a baloldalra és a genderkérdésre tolva minden bajok okozóját. Egyenlőségjelet téve a gyermekvédelem és a balliberális oldal által emberjogi szempontból védett melegek közé. Miközben minden bajok okozója az ellopott pénz. Tizenöt év alatt több ezer milliárdot loptak el azért, hogy ne a kommunisták lopják el – szakadt ki Tihamérből, aki ezen a ponton megakadt, mert az elnökminiszter majd leesett a székről a bólogatástól. – Nem, uram. A gyermekvédelemből ellopott pénz hiányzik a gyerekeknek. A kórházakból ellopott pénz hiányzik a betegeknek. Az oktatásból ellopott pénz hiányzik az iskoláknak. Szegény, beteg, buta nemzet lesz ebből, uram, vagy talán már most is az.
Tihamér levegőt vett, megvárta, van-e még állása. Beolvasó marad, vagy kiszámolják.
– Javaslom, uram – folytatta –, hagyja el egy hónapra az elnökminiszterséget, menjen emberek közé, és lássa a szemével, hogy a baj nem kicsi. Mert elk…
Megreccsent a szék az elnökminiszter alatt…
– Kellékes, mondtam, hogy faragasztót a széknek! – rontott be a rendező.
Tihamér becsukta a novellát. Nem értette, miért Tihamér ő is. És egyáltalán: miért?
A Kossuth Rádió híreket mondott. Ebből tudta, hogy történt valami odakint. Tizenöt éve nem voltak hírek a közszolgálatati csatornán.
