Az NB I-ben szereplő csapatok összbevételének mindössze két százaléka származik a jegyértékesítésből – állapította meg 2023-as pénzügyi mérlegében az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA). Első blikkre a két százalék nagyon kevésnek tűnik (a hírt elsőként a Sportal vett észre), ezért, hogy az adatot kontextusba helyezzük, megkérdeztük Muszbek Mihály sportközgazdászt, másutt mi a helyzet.
„A jegybevétel a meccsnapi bevétel részeként szokott megjelenni a statisztikákban. Ez több tényezőből tevődik össze, vannak, akik aznapra vesznek jegyet, vannak a bérletesek, továbbá itt tüntetik fel az ajándékboltok vagy a büfék forgalmát. Ezek együttesen a költségvetés 15-17 százalékát fedezik, ebből a jegybevétel külföldön 9-12 százalék” – magyarázta Muszbek.
Rögzítsük: kettő kontra 9-12…
Muszbek hozzátette, hogy ez a szám nagyjából ennyi mindegyik olyan klub esetében, amely a Bajnokok Ligájában indul. Azt nehéz megmondani, hogy a környező kelet-közép-európai országokban mi a helyzet, mert sok helyen nincs meg a pontos elszámoláshoz elengedhetetlen beléptetőrendszer. Illetőleg az sem mindegy, hogy egy jegynek melyik országban mennyi az ára. Muszbek rámutatott, hogy tőlünk nyugatra az elképzelhetetlen lenne, hogy egy futballmérkőzés belépője feleannyiba kerüljön, mint egy mozijegy. Nálunk ez a helyzet.
„És ezt nem lehet egyszerűen a visszafogottabb vásárlóerővel magyarázni – mondta Muszbek –, inkább arról van szó, hogy a szórakoztatásnak ez a fajtája nálunk igencsak alulértékelt. Ebben alighanem szerepe van a szocializmusnak is, az emberek az évtizedek alatt hozzászoktak, hogy meccsre járni szinte ingyen lehet.”
Kiemelte, az ő Sportgazdasági Nagyító tanulmányában leírtak kalkulációja összecseng ezzel a két százalékkal, noha amíg külföldön a szponzortípusú jegyek külön elszámolás alá esnek, addig mifelénk amikor például egy állami cég páholyt kap a hirdetéséért, akkor ennek az értéke összekeveredik a jegypénztárból érkező összegekkel.
Az UEFA-jelentés egy másik kardinális adata, hogy az NB I-es csapatok büdzséjének csaknem a fele (47 százalék) úgynevezett egyéb, meg nem nevezett forrás.
Ez mit takar, és másutt is van ilyen?
„Egy klasszikus külföldi klub vállalati felállása a következő – kezdte válaszát Muszbek. – A meccsnapi bevételről már beszéltünk, ez ugye kb. 15 százalék. Van a pénzdíjakkal összefüggő kategória, a hazai bajnokságban, kupában, a nemzetközi porondon való szereplés és a hírvivő meccsek után járó summa, ami a büdzsé 5-10 százalékát teszi ki (a mintegy 800 millió eurós topbevételt generáló együtteseknél, amilyen a Barcelona, Real Madrid, Manchester City, ott inkább két számjegyű ez az adat). Bevételi forrás lehet a játékoskereskedelem, a jól sáfárkodó Ajaxnál, Benficánál, korábban a zágrábi Dinamónál ez újabb 15-20 százalékot jelenthet, de persze vannak csapatok, amelyek e téren mínuszba mennek, azaz nem haszonnal, hanem veszteséggel adnak el.
A negyedik fő pénzforrás a szponzori bevétel, a pályák mellett, a játékosok mezén és másutt elhelyezett hirdetések, ezek általában 25–35 százalék között vannak. És végezetül ott vannak a közvetítési jogok, marketingbevételek, ezek hányada nagyban függ attól, az együttes szerepel-e a nemzetközi kupáékban. Nyilván, ha BL-induló, mindez felértékelődik. Így áll össze a 100 százalék. Egyéb bevétel nincs.
Nálunk más az arány: az önkormányzatok hozzájárulásáról, a taotámogatásról, a sportszervezeti állami vagy egyéb dotációjáról van szó. Az UEFA szerint ez az NB I-es klubok forrásának mintegy 47 százaléka. A valós adat ennél még rosszabbul fest. A csapatok különféle csatornákon keresztül mintegy 65-70 százalékban közpénzforrásokból működnek, és bevételük 25-30 százaléka érkezik a piacról.
Kivételt egyedül a Ferencváros jelenti, amely 55-65 százalékban a piacról, és 35-45 százalékban az állam által finanszírozza a működését.”
A szakértő szerint az vitathatatlan: ha egy lendkerekes autót az ember mozgásba akar hozni, akkor lendületet kell neki adnia. De 15 év alatt eljutottunk odáig, hogy az állam ilyen nagyságrendű segítségét fokozatosan visszavegyük, s meg kellene próbálni a futballt mindinkább önjáróvá tenni. „Sokan gúnyolnak, amikor erről beszélek, de ha egy szemléletes példával élhetek: egyetlen gyerek sem szokik rá a bilire, ha szülei nem kezdik el erre szoktatni...”
