Megcsalások és megcsalatások, hazugságáradat, helyzetkomikumok és hoppon maradtak garmadája, kínban lévő, színleg feddhetetlen erkölcsű házasemberek, a látszat és a valóság a nézőtéren rekeszizmokat megmozgató szétszakadása. Heltai Jenő magyar létére Naftalin címmel parádés „francia” bohózatot írt. Sőt kicsit tovább is ment, megelőlegezve az abszurd drámaírókat, élvezetesen képtelen szituációkba hajtotta a félreértéses, már-már tébolyba átcsapó megcsalásos helyzeteket, melyekben az egymást keresztül-kasul átverők és „átszeretők” annyira nyakatekerten iparkodnak kidumálni magukat mind szorultabb helyzetükből, hogy ez már ellentmond minden józan észnek. De azért csak mondják és mondják, tekernek még néhányat a már eddig is teljes lehetetlenségen, annyit, hogy az már totálisan abszurdba fordul.
Heltaitól legtöbben A néma leventét ismerik, ezt a romantikusan mélabús, szép szerelmetes históriát, és tán nem is tudják, hogy olyan elementáris humora volt, mint amilyen a Naftalinban megmutatkozik, amit csaknem harminc évvel a közismert darabja előtt vetett papírra. Istenien játszható, igen hálásak a szerepek, egyszerre többen is úgy érezhetik, hogy jutalomjátékban van részük. Bátran szabadon engedhetik akár a ripacsvénájukat, de azért lehetnek finomak, elegánsak is, és teremthetnek már-már tragédiába forduló pillanatokat is, hogy aztán újra önfeledten működtessék a bohózat nagy pontosságot igénylő, mégis mulattatóan szertelen gépezetét, amiben felfeslik a polgári világ, és megmutatkozik a visszája.
Hogy Horesnyi Balázs miért egy főúri palota belső, igencsak felnagyított fotóját kasíroztatta a színpadra polgári szalon helyett, az számomra rejtély. Pláne, hogy a cselekményt Hargitai Iván rendező a József Attila Színházban egyértelműen a mában játszatja, és hát ugye az egészen dúsgazdagokat leszámítva, de ez a történet egyáltalán nem róluk regél, hanem úgy nagyjából mindannyiunkról, viszonylag kevesen tanyáznak főúri kastélyokban. Némiképp olcsójános megoldás ez az amúgy káprázatos pompát ábrázoló díszlet, mindenesetre jóval kevesebbe kerül, mint egy polgári szalon érzékletes megjelenítése. A fő bohózati kellék, egy jókora szekrény, amibe a házastárs váratlan érkezésekor hirtelen elbújtatható a szerető, azonban rendelkezésre áll. Kedves ötlet, hogy kényelmetlenségét felismerve, Lukács Dániel, az első színre lépő szeretőként, Laboda Péterként, igyekszik összkomfortossá tenni, hol széket, hol állólámpát cipel be kutyafuttában, sajna egy jó kis légkondicionáló beszerelésére nincs esélye. Ő Dr. Szakolczay Bálint ügyvéd feleségének, Terkának a titkos kedvese. A Lábodi Ádám és Kónya Merlin Renáta alkotta pár éppen két hónapos tengerparti nyaralásra készül, és közvetlenül az indulás előtt még betoppan az asszony tágas fotóműtermébe a szerető, akár abszolút sebtében is, de a neki minden szerdán járó jogait vehemensen követelve. Persze a budai villából beállít a férj is a pesti műterembe. Végső menedékként ekkor lép elő főszereplővé a bajba kerülteket befogadni kész szekrény.
Nem állítom, hogy kapásból vágtázik a bohózati masinéria. Inkább bedöccen. Az elején kicsit unom. Túlontúl szokványosnak tűnik. Lukács szeretőként megnyerő, de a szó szoros értelmében is rámenős fiatalembernek mutatkozik. Terka csomagolna, szedelőzködne rohanvást, de azért valami rapid megoldásra kapható lenne, ámde csönget a férj… Elrejtőzés, a megszokott riadalom, magyarázkodás, hamukálás. Bohózati klisék. Tessék már valami újjal előhozakodni, gondolom, de aztán rá kell jönnöm, hogy ez már megint, akár ezredszerre is működik. Nevetünk a pácba kerülteken, az ösztönök fékezhetetlenségén, a hazugságáradat blődségein, a csetlésen-botláson, az iménti magabiztosság pillanatok alatt való elvesztésén, a pánikrohammal együtt járó hisztérián, Heltai briliáns, szarkasztikus poénjain, azon, hogy a színészek egyre inkább belelovalják magukat a játékba.
Amikor pedig Szakolczay az apósával szövetkezik, hogy segítsen neki megcsalni a saját lányát, miközben megígéri, terepet biztosít számára, hogy ő pedig hűtlen lehessen az anyósához, az azért némiképp lidérces. A könnyed, magától értetődő gátlástalanságon persze nevetünk, de van benne valami hátborzongató. Quintus Konrád, Csapláros főorvos, az após, akinek a szeme sem rebben, amikor erről tárgyalnak. Laza felajzottsággal dumálják meg. Persze a nők is gyakran összetartanak ilyen esetben. Heltai mindannyiunknak görbe tükröt mutat, magát is beleértve. Kaján vigyorral elénk tárja a képmutatás természetrajzát. Az ösztönök kielégítésének automatizmusát, és a gyakran ezzel járó közönyt, empátiahiányt, kiüresedettséget. A nagy cécót követő nihilt. Nem muszáj ebbe belegondolni. Lehet csak felszabadultan nevetni. Ám azért tudat alatt is hatnak a mögöttes tartalmak, amiket Heltai szövegének látszólagos súlytalansága rejt.
Szabó Gabi is érzékelteti ezt Manciként, Csapláros feleségeként. Ő szintén kapható egy kis kihágásra, de a pillanat okozta riadalmon kívül ott az arcán a rémület, hogy hová vezet mindez, mi lesz a házasságával, s vele, a lelepleződések után visszazökkenhet-e a normális kerékvágásba az élet. Amiről persze mindenki tudja, hogy képmutató és hazug, de nem szabad lelepleződni, el kell kerülni a botrányt, mélyen hallgatni kell arról, ami akárcsak kicsit is megzavarja a látszatnyugalmat.
A kussolás nagymestere a Chajnóczki Balázs által megelevenített házmester. Kigyúrt teste, vaskos arany nyaklánca, karperece, és naná, hogy arany órája mutatja, hogy van mit aprítania a tejbe. De azzal is tisztában van, hogy minél többet lát, amúgy meglehetősen sokat, annál inkább meg kell fizetni a hallgatását. Az előadás végére rendesen ki is tömik a zsebét. Mint tudjuk, vétkesek közt cinkos aki néma, de ez fölöttébb jövedelmező lehet akár társadalmi méretekben is. A társadalmon kívüliek, a prostituáltak, pedig ugyancsak jól élhetnek a képmutatásból, náluk intézményesítetten lehet elleplezni a megcsalást. Kabóczáné, a madame szerepében Fehér Anna, Ilka illetve Milkaként Kovalik Ágnes és Pikali Gerda kihasználják a ziccerszerepükből adódó lehetőségeket. Jókora ribilliót rendeznek Papp Janó kihívó, rikítóan színpompás, karikaturisztikusan elrajzolt, a nőiséget túlhangsúlyozó, ugyanakkor mégis festői jelmez-telitalálataiban. Horváth Ádám koreográfus intenciói szerint a derék kéjhölgyek még táncra is perdülnek. A Horváth Csenge megformálta Patkány Etus „délutáni” színésznő is minden teketória nélkül osztogatja a bájait. Blazsovszky Ákos, Horváth Sebestyén Sándor is szinte bármire kapható „cinkossegédek”.
Hargitai Iván rendezése áll a lábán. És bár nem a nyilván könnyebben „csúszó” zenés változatot használja, hosszabb távon is sikerre számíthat.
