Sok mindenre mondjuk joggal, hogy "ez egy szakma". Ilyen egyebek mellett az orvosi, a tanári, mérnöki, a hivatalnoki, az esztergályosi, a kőművesi és közéjük tartozik az újságírói is. Tudás- és ismeretanyag, alapelvek és szabályok, sőt még illem és etikett is tartozik egy-egy szakmához. A felsoroltakon túl külön szakma a méhészet is.
Ma Magyarországon húszezer méhészt tartunk számon. Közülük ezerötszázan hivatásszerűen dolgoznak az ágazatban, akik összesen egymillió-kétszázezer méhcsaládról gondoskodnak. Nem mellesleg kiváló minőségű mézeket állítanak elő, legyen szó akác-, vegyes virág-, levendula- gesztenye, repce- vagy hársmézről. Idehaza ez a szakma mégis haldoklik. Az okok sokrétűek. Az évente megtermelt 25-30 ezer tonna mézből csak 6 ezer tonna jut el a termelőtől közvetlenül fogyasztókhoz, döntően azokon a boltokon keresztül, amelyeket maguk a méhészek üzemeltetnek. Szomorú statisztika, hogy nálunk egy ember egy év alatt csupán egy kiló mézet fogyaszt. A mondat egyben azt is jelenti, hogy a lakosság nagy többsége egyáltalán nem fogyasztója a méznek, aminek pedig az egészségmegőrzés és az egészséges táplálkozás szempontjából óriási jelentősége volna. Megoszlanak a vélemények, hogy az ismerethiány, a hazai étkezési szokások vagy éppen a méz viszonylagos drágasága miatt kevés a vásárló.
Kontinentális kitekintésben óriási a baj. A Kínából érkező, a legtöbb szakember által egyszerűen hamisítványnak nevezett olcsó „mézzel” a szakmájukat tisztességesen művelő méhészek nem tudnak, és nem akarnak versenyezni. A jó magyar, ukrán és görög méz csak arra kell a világpiacon, hogy ezeket hozzákeverjék a méhek nem látta, méznek látszó termékhez, és becsapják vele a jóhiszemű vásárlót.
Nyugat-Európában a méhészet már megszűnt, idehaza még létezik. De ha minden így marad, nagy kérdés, hogy meddig.