- Kurucz Anita: Csak lélegezzen!

A konyhaasztal felett a lámpa forgólapátjain évek óta gyűlt a por, a négy izzó közül egy sem égett. Alatta ült Rubó, lecsúszva a székről, a körmei alá tapadt koszt kapargatta. Lyukas melegítőnadrágjából kikandikáltak a szőrszálak. Pólóján foltokban állt a téglapor, szeme vörös volt a másnaposságtól. Körülötte gyertyák sorakoztak.
A házban különös volt a csend, mint temetés előtt a ravatalozóban. Egy légy az ablaküvegnek koppant. Rubó tisztán hallotta a gondolatait. Elmélkedését a teraszajtó és a küszöb közötti résen beszökő levegő hangja zavarta meg.
Negyvennyolc órája nem dolgozik, sosem szívelte a munkát. Fél óra késés nélkül meg sem jelent reggelente. Kávészünetekben a Bobcatben ült, feltette napszemüvegét, lábát az emelőkaron pihentette széttárva. Elaludt. Rémesen glettelt, foltosan festett, nem bírt el két nagy vödör sittet. Minek hajtsam magam, bármit teszek, nem vagyok több, mint egy büdös cigány.
Az általános iskolában sem kapott hármasnál jobb jegyet. Egyszer szülői értekezletet hívtak össze, figyelmeztetésként, hogy az osztályba cigány származású gyerek jár. Mintha tetves lett volna, vagy bárkinek ártani akart volna, pedig csak egy gyerek volt, még ha cigány is.
Felállt, az emeletre vezető lépcső alatti ajtóhoz indult. Jobbra nézett. Hálószobája ablakáról leesett a reluxa. Bútorait a hosszú évek alatt falból kiálló tiplik, szék koptatta, szakadt padlószőnyeg, műanyag kerti asztal váltotta fel. Utóbbin egymáson sorakoztak a díjbeszedőtől kapott, bontatlan levelek. A falon a festék lepergett. Megfordult, öklével az ajtóra ütött. Kinyitotta, lépett egyet, majd bevágta maga mögött.
A pincében üres cigisdobozok, poros ruhák, szerszámok hevertek mindenütt. Átvágott a garázsba, rápillantott az autójára. A vázon kívül csak a motor és a váltó maradt. Tegnap óta lógott a kötél a plafon alatt futó csövön. Nincs elég magasan, így nem lesz jó, elégedetlenkedett.
Lehúzta a kötelet, maga mögött ráncigálva visszament a földszintre. A lépcsőfordulóban koromsötét volt. A pinceajtó körül beszivárgó fénykoszorú adott támpontot a lépteinek.
A konyhapulton néhány felborult sörösdoboz és egy üveg pálinka hányódott. Lecsavarta a kupakot, beleszagolt az italba, majd a mosogatóba dobta az üveget. Arra gondolt, teker egy füves cigit. Arra mindig jutott a pénzből. Ahogy a csigát a helyére próbálta tenni, a cigarettapapír remegett a kezében.
Elolvasták az üzeneteit, mégsem érkezett válasz. A helyükben rég itt lennék, vagy hívtam volna a mentőket.
Apja soha nem ismerte el Rubót a gyerekeként, elhagyta őket. Jobban kellett neki a nénikéje, mint az anyja és ő. Hiába mondta a mámi, hogy ne fogadják be azt a javítóintézetből szabadult luvnyát, az anyja nem akarta, hogy az utcán lézengjen. A nő fekete volt, mint a kivilágítatlan utca éjszaka. Az anyja meg nem tudta, mitől viszket állandóan. Szoknyáját a lába közé gyűrve vakarta a pináját. Ahogy az apja elköltözött a bokszossal, az anyja hitelt vett fel. Esténként a tévét bámulta, whiskyt kortyolgatva, amíg megtehette. Sírás közben ugrált a melle. Ha Rubó megkérte valamire, azt válaszolta, meg lehet mutatni, fiam. Mióta megszülettél, csak a bajt hozod rám. Már a szülőágyon majdnem ottmaradtam miattad.
Volt idő, amikor Rubó két sorban rakta a téliszalámit a kenyérre, két rekesz Metaxát pakolt ki a csomagtartóból. Ha a szomszédok kérdezték, mi van, komám, háború jön, csak annyit válaszolt, fussa, szomszéd, fussa.
A nappali felé indult, leült a fotelba. Elővett egy papírcetlit, a gyerekei nevét írta rá először. A feleségére gondolt, és az elmúlt karácsonyra. A nő a lefolyóba öntötte a bort és a pálinkát. Rubó észrevette. A nappaliba rohant, fellökte a fát, megfogta a tetejét, majd az utcára rángatta. Visszament a házba, evett pár falat töltött káposztát, felugrott, felemelte a tányért, és földhöz vágta. Takarítsd fel, te, szutyok, ordított az asszonyra, végül kiment a teraszra szívni, és órákig ült, mozdulatlanul. A terasz körül lezárt szemeteszsákok tornyosultak, a gyomorforgató szagot elnyomta a fűé. Girhes kutyája a lába elé heveredett. Pusztulj innen, te, bánat, lökte arrébb az ebet.
Rubó szentül hitte, hogy az asszony helye a konyhában van. Rántott húst süt, pörköltet főz, és nokedlit szaggat. Csendben tűr. Nappal a szájával, éjjel a lába közti nyílásával szolgáltat, majd úgy szüli az utódokat, mintha kötelező lenne. A felesége viszont elvárta, hogy italozás és füvezés helyett munkával töltse a napjait. Egyszer feljelentett súlyos testi sértésért a szemét kurvája.
Eszébe jutott anyja egykori segélykiáltása, amint apja felváltva rúgta és pofozta a nőt. Nem kell nekem segítség, egyedül is meg tudlak verni, emlékezett a férfi szavaira.
Megrázta a fejét, a szőnyegre köpött. Letörölte homlokáról a verejtéket, a tollat az asztalra tette. Zsibbadt a keze, kiszáradt a szája, mellkasán olyan nyomást érzett, mint akire koporsót engedtek.
Felállt, megragadta a kötelet, a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta. Felnézett a hálózatról lekötött villanyvezetékre. A bejárati ajtó mellett, a terasz feletti keresztgerendát figyelte. Átdobta a gerendán a kötelet, alaposan rögzítette. Hurkot készített, fejét beletette, végül lejjebb lépett a legfelső lépcsőfokról. Nadrágján vizeletfolt terjedt.
A mentősök rutinos mozdulatokkal vágták le és fektették Rubó testét a földre. Még lélegzett. A kötél felszakította a bőrét. Levegőt, hörögte erőtlenül. Uram, megkérem, hogy ne beszéljen, csak lélegezzen! A mentősök vártak néhány percet. Megmérték a vérnyomását, rendben találták. Értesítjük a rendőrséget, mondták. Miért, azért, mert cigány vagyok? Nem, uram, válaszolt a mentős. Azért, mert ki kell zárni az idegenkezűséget. Ez a szabály.
Úr lettem, köhintett Rubó.