;

család;filozófia;alkohol;nagyapa;

- Nagy Bara: Egészen

Nem, kifejezetten jól bírom. Nagyapám az ablakon keresztül bámul az ötórai sötét felett gomolygó fényglóriába. A viaszosvászon háromszögekből stilizált gyémántmintáit simogatja az unikornisok között – a rózsaszín szivárványokat persze módszeresen ignorálva –, gondoljak csak bele, ha mind igazi volna. Én a puhaszürke alapszínbe süppedek, összekucorodom, és elképzelem, ahogy jó melegen betakar.
Decemberben összesen kétszer ittam alkoholt. Alkohol. Ez a szó olyan távoli. Tudtad, hogy az elnevezés arab? Al-kuhl. Egyiptomi nők arcát, pontosabban a szem­öldö­küket ékesítő, egészen finom antimon-szulfid por. Al-kuhl. Nem pia, és tütü, meg tinta, érted, borostára pállott bagószagú leheletbűz a munkásnegyedben, pórusokból kipárolgó kocsmaszag. Az alkohol úri szeszély. Borszesz, borlelke. Hallod? – kocogtatja meg a feltűrt fehér ingujj az ablaküveget. – Nem tapinthatod, nem látod a lényeget, de attól még ott van. Az ablaktisztítóban is. Az ablaktisztító jó. Jó, mert átlátszóvá tesz. Ha beleszámolom, hogy a Marikával koccintottunk, de úgy egy igazit, szívből, amíg ezek a karácsonyi céges összejövetelen tették magukat és bohóckodtak, úgy lesz négy.
Anyu szerint a kanapé kárpitjából a foltot is a klincitrus szedi ki a legjobban, vetem közbe, inkább csak magamnak. Ahogy nagyapám, én is magammal szeretek a legjobban beszélgetni, és onnan tudom, hogy most már férfiszámba vesz, hogy ezt ő is tiszteletben tartja.
Az alkohol folttisztító. Az alkohol megtisztít. Az alkohol jó, ahogy az életem is. Így kell lennie, mert ez olyan hasonló a hasonlót vonzza dolog, nem, fiam? Amiről mesélni szoktál, hogy olvasod azokban a spiritiszta könyvekben, de most először értem. Lélek, spiritusz. Azok annyira összetartoznak, hogy egyek. Együtt sokkal könnyebb, azt próbáltad már te is, elengedni a biztonságot, és tudomásul venni, hogy élsz. Nem élni sokkal biztonságosabb, tudtad-e? Úgy csinálni, mint aki nem jár az utcán, vagy nem ül most itt, egy egyszemélyes portásfülkében veled. Ha te itt vagy, én nem lehetek, különben kettőnek lenne itt hely, én meg alig férek el, miattad. Nem azért mondom, fiam, hogy most elmenj, mert jól elbeszélgetek, de én egyedül szoktam lenni, ketten sosem. Mi lenne, ha ezeket a szarvascsoda lovakat is összeszámolnám ezen a terítőn.
Ezt is a Marikám-lelkem hozta. Ő sincs itt, különben megköszönném neki. Nem azért, mert tetszik, hanem mert legalább egy hétig hordaná érte a kávét fentről az irodistáktól. A Péem, így emlegetik az atyaúristenüket. Reggel, amikor befelé sunnyognak, még a fejüket is elcsapják, de tüzet, azt tőlem kérnek, és persze úgy, mintha ők tennének szívességet azzal, hogy egész nap nem hagynak nyugtot. Ez így azért nem tisztességes, hogy nekem összesen egy vízforralóm van idelenn. Vagy tán örülnöm kellene, mert működik a hősugárzó, és mert háromszoros pótlékot fizetnek? Úgyhogy, fiam, döntöttem, mi sem üldögélünk most itt, ha nekik, hát nekem sem muszáj, átlátok én rajtuk is. A többiek a brigádból erre se dugják az orrukat, annyira fent hordják, itt nálam már nem derogál takarítani. Marika, ő még az ablaküveget is megpucolja. Azt mondja, a jó benyomás itt a portán kezdődik, és hogy milyen fess vagyok gőzölt ingben és élére vasalt nadrágban, nehogy leegyem, a pörkölthöz mindig csomagol partedlit is. És hogy a projektmenedzser úr igazából rendes ember.
Marika nagyon jól eltalálta ide ezt a szürkét. Puha és meleg.
Tudod, amikor nem iszom, azt hiszem, ez az egész mind sületlenség. Amikor meg iszom, tudom, az egyetlen igaz. Amikor iszom, egy vagyok, nem pedig egyedül, és az jó. Az igaz az jó. Amikor nem iszom, ítélkezem azok felett, akik látják az igazságot, mégsem tesznek semmit. Az igazsággal vigyázz ám, fiam! Amikor látod, könnyű és végtelen. Amikor tudod, hogy láttad, ólomnehéz, agyonnyom, és lekötöz. Olyan vagy, mint abban a hasonlatban. Nézed az árnyakat a barlang falán, és elhiszed. Annyira, hogy éled is.
Nekem már egészen jólesik itt.
Az meglehet, de nekem semmi keresnivalóm, ahol te vagy, vagy neked ott, ahol én, beláthatnád, végre, fiam. Nem élet ez. Inkább azt a könnyűséget, amit hívjunk akkor al-kuhlnak, hogy el is viseljem, azt szeretném. Azt olvastad? Vagy a fészekben tátogó madárfiókákat. Egyformán, érzés nélkül. Ha választhatnék, a végtelenséget cserélném be érzésnélküliségre, de engem aztán nem vezetnek meg, mert ez a kettő valójában ugyanaz. Főnevek ott, ahol jelzőként kellene állniuk, ott, ahol állítmányt keresek, az énből és magamból kivont alanyt. Ideában a szubsztanciát, fentben a lent, hogy elhiggyem, van fordítva is. Annyiszor és újra és addig, míg rájövök, a kettő az végtelenül sok, miközben, mint az a fészek, kerek és egész. Az egész egy. Állandó és változatlan, porból és spirituszból vett folyékony öröklét. Mit mondasz, fiam?
Én már aludni szeretnék, nagyapa, nem egy kibontott palack peremén egyensúlyozni ebben a vacak bódéban.
Te ne aludj el, mégis melyikünk okulására nyomorgok itt? Nézz rám, nézz magadra! Ott volt már az egyiptomi nők arcán, és ott van a tiéden és az enyémen is. Múlt és jelen, nő és férfi itt, a kezemben, mind egyek! Érted-e már?
Értem.
Akkor ne sóhajtozz itt nekem, hanem állj fel, és úgy nézd, te is nézd, nézd meg az arcod!
Tompa koppanás, viaszos szürkeség, újra összeolvadnak az elrendelésből kiöntött formában. Várom a Creusa pillanatát, csillan a páncél, a meghasonlott betűk összecsendülnek fülemben, hogy Igen, tudom, lesz biztonság is az ígéret földjén, csak egyetlenegyszer kell. Mernem nem kapaszkodni abba, hogy van valahol.
Ismerős mozdulat emeli a presszós poharat, bajszát eligazítja, csettint nyelvével, száját összeszorítja, csücsörít. Keresem az ő tükörképét is az üvegen, de csak a magamét látom, a szemem is pont ugyanolyan éjbambán csillan a semmibe. Az égből fehér pelyhekben potyognak a glóriák.