;

Bezerédi Zoltán;Szabó Kimmel Tamás;Breier Ádám;Lefkovicsék gyászolnak;

Noha a gyász lelki folyamat, számos társadalmi elvárás párosul hozzá: sivát ülni , fekete ruhát ölteni, szomorúnak lenni, profilképet cserélni

- Világok feszülése a közös veszteségben

Breier Ádám a felszínes mesére vágyó és a mély rétegeket kereső nézőnek is hiteles alkotást kínál.

Egyedi alkotás a hazai filmpiacon Breier Ádám első egészestés mozija, a Lefkovicsék gyászolnak, nálunk nagyon kevés mű foglalkozik az emberi lét legintimebb folyamatával, a halállal, illetve az ahhoz kapcsolódó érzelmekkel, kulturális és etikai dogmákkal. Különösen úgy, hogy még a válást is belekeveri. Abban ugyanakkor egészen konzekvens, hogy egy tönkrement családot mutat be.

Adott a kiábrándult, folyamatosan nyöfögő, rosszabb esetben ordibáló apa, Tamás (Bezerédi Zoltán), a bokszedző, aki látványos konfliktust ápol a fiával, Ivánnal (Szabó Kimmel Tamás), aki a megromlott kapcsolatuk miatt Izraelbe menekült és ortodox zsidóként alapított új családot. A patthelyzetet az édesanyja (Máhr Ágnes) halála okozza, ekkor Iván a hatéves kisfiával, Ariellel (Leo Gagel) hazatér, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően egyhetes gyászt, sivát üljenek a szülői házban.

Miután családi komédiáról van szó, nyilván az a cél, hogy Iván kibéküljön az apjával. Ami - ahogy a zsáner szabályai megkívánják - lehetetlen missziónak tűnik, hiszen Tamás inkább ateista – a bokszban azért vakon hisz –, így csöppet sem toleráns fia és unokája életszabályaival szemben. Breier Ádám rendező-társforgatókönyvíró derekasan végig viszi  a konfliktusokat, lassan kiderülnek a múltbéli sérelmek és bár egy ilyen filmnél kötelező a happy end, azért kifejezetten ügyesen hagy a nézőben minimális kétséget, kinyitva a kiskaput a jövőbeli boldogtalanság felé. Magyar lélek esetében ez szükséges a hitelességhez: ha az emberek egyáltalán változnak is, azt csak egy kis mértékben tudják megtenni.

Ezeket a rétegeket kitűnően árnyalják a színészi alakítások: Bezerédi Zoltán teátrálisan hangos játéka tökéletes a harsány figurához, míg Szabó-Kimmel Tamás visszafogottsága most olyan kvalításos alakítást eredményez, amit  tőle még nem láttunk filmen. Kár, hogy ehhez a szinthez nem tud felnőni a gyerekszereplő, aki inkább idegesítő, mint jó, de hát nagyon nehéz ilyen korú zsenit találni.

Bár a felszínes szemlélő – mert így is élvezhető a mű – megelégedhet azzal, hogy kap egy szívhez szóló mesét, klasszikus zsidó humorral fűszerezve (ennek a műfajnak nincs itthon filmes hagyománya), az igényes nézőnek is kínál gondolatébresztő jeleneteket a Lefkovicsék, hiszen a gyász folyamatának tabuját is feszegeti. Noha a gyász egyéni lelki folyamat, számos társadalmi elvárás párosul hozzá. Nagyon szomorúnak kell lenni, feketében illik járni (vagy legalábbis a profilképünket feketére cserélni a közösségi médiában), ha pedig vallásosak vagyunk, a vallási dogmákat is be kell tartani.

A filmbéli apa és fia közötti feszültség a felszínen abból ered, hogy nem értik meg egymás gyászát, de persze ennek inkább belső, mintsem társadalmi okai vannak – sőt, Breier meséje kifejezetten apolitikus. Ahogy várható, a hidat majd az unoka, Ariel képezi, előtte ott áll a tiszta jövő, neki nem kell a sérelmeket feldolgoznia. Ő olyan világhoz tartozik, mely nem a mindenkori magyar rögvalóságtól függ, igaz ettől akkor sem lehet megszabadulni, ha világgá megyünk. 

Infó: Lefkovicsék gyászolnak. Rendező: Breier Ádám. Forgalmazó: Mozinet

„Maga a magyar király?”