Oly időszerű Szerb Antal Keserű pohár című műve, amiben ezt írta: a magyar nemzet logikusan gondolkodó része „riadtan takarja el szemét, amint az örvény felé közeledünk”. Ám az utolsó előtti pillanatban „hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, (…) amelyek kegyelemszerűen jönnek, amikor már mindenről le kell mondanunk”. A magyar belpolitikai fejleményekre a külföldi sajtó is felfigyelt. A spanyol El País azt emelte ki: a pedofilsegítőnek adott kegyelem „megrázza Orbán kormányát”. A (konzervatív) horvát lap, a Vecernji List megjegyezte: az egész ügy rámutatott, „mennyire képmutató a rendszer”. A német közszolgálati televízió, a ZDF pedig egyenesen e kérdést tette fel: „Hogyan élheti túl ezt Orbán?”.
A „99 százalék” mítosza megbukott, külföldön is látják a repedéseket a magyar politikai rendszer falán. Ez az igazi „rémálom” miniszterelnökünk számára, mert egy belülről rothadó rezsim nem diktálhat Brüsszelnek. Nem állhat egy európai szintű populista összeesküvés élére sem, hiszen némi mosollyal, sőt kárörömmel fogadhatják Nyugaton, ha a kormány bármely illetékese azt állítja, a „magyar emberek” egyöntetűen támogatják miniszterelnökünk Nyugat-elleni harcát: elég csak a pénteki tüntetés egész Európát bejárt képsoraira pillantaniuk.
A propagandagépezet kínlódása a külpolitikában is érzékelhető. A Fidesz ki tudja hány európai parlamenti képviselői helye most nem tűnik olyan vonzónak; Giorgia Meloninak, az Európai Konzervatívok és Reformisták elnökének is számba kell vennie: ha befogadná pártcsaládja a Fideszt, az állandó támadási felület lenne számára.
Ugyan nem gondoljuk azt, hogy a zsarolás stratégiájának ezzel vége, hiszen ez a magyar külpolitika alapja, de a jövőben az itthon lappangó feszültség miatt is jobban meg kell fontolni, meddig feszítse a húrt a kormányfő. Kiderült ugyanis, a magyar társadalom csendes része nem azért hallgatott eddig, mert egyetért például a bugyuta Brüsszel-ellenes plakátokkal, hanem mert úgy érezte, nincs olyan erő, ami képviselné az érdekeit. Ám egy szikra is elég ahhoz, hogy ez a lappangó erő, vagy ahogy Szerb Antal nevezte, a lelkek erőtartalékai, a felszínre törjenek.
Ha tovább halogatnánk Svédország NATO-csatlakozását, azzal csak magunk alatt vágnánk a fát. A kormányfő évértékelésében a kedvező döntést előlegezte meg azon kijelentésével, hogy „jól haladnak a tárgyalások” a svédekkel. Állítólag fegyverüzlet készül, ami számunkra igen előnyös, de mivel a hír kormányközeli portálokon jelent meg, felmerül a kérdés, nem csak arról van-e szó, hogy azt akarják elhitetni: engedmények sorát csikartuk ki a halogatással, s megint győztünk. Kínos lenne bevallani ugyanis, hogy a ratifikáció elkerülhetetlen. Az is csak látszólagos erőfitogtatás, hogy az amerikai szenátus kétpárti küldöttségét nem fogadta a kormány egyetlen illetékese sem. Ez is a gyengeség jele, nem volt merszük szembenézni velük, egyetlen indokot sem tudtak volna felhozni arra, miért lettünk utolsók a ratifikációban.
A kormány többfrontos harcra láthatóan nem képes. Kapálózik ugyan, de az erő fogytán, s lassacskán sodródik az örvény felé.