- Légrádi Gergely: Falaink (részlet)

Elhoztam magammal két lapot. Azok közül, amit a táskájában, a kövek alatt találtam. Talán nem veszi észre. Ha meg rákérdez, azt mondom, véletlenül maradt nálam. Összefogtam valamivel. Csak ne feledjem visszatenni. Elhoztam és megmutattam a pszichológusnak, ha már úgyis volt időpontom. A beszélgetés végén vettem elő. Elmeséltem, hogy akadtam rá, és óvatosan hozzátettem, hogy szerintem fontos lehet. Nem is csupán, mert titokban akarta tartani, hanem azért, ami rajta van. Egyáltalán nem olyan, mint amit rajzolni szokott. Ebből csak megérti, hogy foglalkoznia kell vele. Persze nem mondott semmit. Megnézni is alig akarta. De ezt most én vártam ki. Miután befejeztem az egészen jól felépített és többször átgondolt érvelésemet, csendben figyeltem, mi történik. Eleinte farkasszemet néztünk, majd kiléptem a szemkontaktusból, és a rajzokra fókuszáltam. Neki sem volt más lehetősége. A kérés elhangzott, a rajzok előtte, a páciensét pedig már nem lehet sem fogva tartani, sem megtörni, mert nem rá néz. Mert nincs uralma felette. Amikor újra felnéztem, ő már a felső rajzot próbálta megfejteni. Miután ez jól láthatóan nem sikerült neki, közelebb húzta, majd pókerarccal megforgatta, mintha keresné a szöget, honnan is kell nézni. Valószínűleg így sem jött rá a megoldásra, és valahogy ki akart mászni ebből a kissé kellemetlen szituációból, ezért elővette a mobilját, és lefotózta mindkettőt, majd gyors mozdulatokkal visszaadta a rajzokat, és megkért, hogy a következő alkalomra újra ketten jöjjünk el. Nem lesz könnyű beadnom neki, hogy megint itt kell lennie velem. Nem szeret ide járni. Nem szereti ezt a nőt. Helyesebben ki nem állhatja. De akkor is el kell jönnünk, legalább még egyszer. Ha az­után sem jut semmire, akkor váltunk, és keresek egy olyan dokit, aki végre rájön, mi a gond. És segít megoldani. Arról nem beszélve, hogy itt is csak égetem a pénzt. Elképesztő, mit el nem kérnek egy találkozóért. Vagy inkább négy-öt igazán figyelmes találkozóért. Miközben az egész egy zsákbamacska. Előtte és közben csak azt látni, hogy milyen visszafogott és figyelmes. Árasztja magából, hogy itt jó helyen vagyunk. Ami bizakodásra ad okot. Bizonyára nagyon okos dolgokat mond majd, ha odajutunk. Érdemes kivárni, mert ő lesz az, aki végre egyenesbe teszi a dolgokat. Odafigyel, és szorgosan jegyzetel. Ami egyébként rohadtul idegesít, hiszen folyamatosan ír, és bizonyára nem csak azt, hogy mi történt, ki milyen választ adott. Végül is nem jegyzőkönyvvezető. Biztos vagyok, hogy azt is le­jegy­ze­teli, mire gondol, milyen következtetésre jut. Le kell, hogy írja, mire gyanakszik, minek kell még utánanézzen, egyébként honnan a francból tudná később, mi történt aznap a sokadik páciensével? Majd felmászom a falra, amikor látom, hogy megint ír, siklik az a drága toll az elegáns noteszben, látom, hogy gyűlnek a sorok, és én nem tudom, mit irkál bele. Fogalmam sincs róla, hol tart ő, és hol tartunk mi, mert semmit se mond, ha pedig nagy ritkán beszél, akkor is kérdez vagy megértően nyugtáz. Csak akkor derül ki, hogy mire jutott, ha végigjártuk az általa szükségesnek tartott alkalmakat. Előre megmondta, persze. Csak az út végén tudható meg, jutott-e egyáltalán bármire. Már többször majdnem megkérdeztem, ott voltam, egy centire, hogy kibökjem végre, mégis, hol tartunk? A senki földjén vagyunk, vagy haladunk valamerre? Van bármilyen ötlete, ami reményt adhat? De ahogy a nyelvem hegyére került, azonnal láttam a szemében, a szeme sarkában, hogy meg ne merjem próbálni. Maradjak magamnak, majd értékel, ha eljött az ideje. Itt ő diktál, nekem csend a nevem. Én persze kussban maradtam, és inkább lenyeltem, ami kikívánkozott, ha már nem volt merszem kiköpni. Visszasüppedtem a fotelbe, ami csak azért van, hogy az embert ilyenkor beszippantsa és megfojtsa, ő pedig ismét felvehesse a gondosan odafigyelő, bizalmat árasztó doktornő álarcot. Ahogy most is, ezekkel a rajzokkal. Miután letettem elé az asztalra, egy szót sem mondott. Akkor se, amikor kezében tartotta és forgatta őket. Még csak nem is biccentett vagy hümmögött, mondván, hogy ez igen érdekes, elgondolkodom rajta, anyuka, vagy ezek fontos adalékok a teljes képhez, köszönöm, anyuka, hogy elhozta, és vette a fáradságot, hogy megmutassa. Most sem adott semmi támpontot. Ezekkel a lapokkal is egyedül maradtam. Nézegethetem kedvemre, hátha eszembe róluk jut valami. Nézegethetem, persze, éppolyan figyelmesen és gondosan, mint a pszichológus, időt nem sajnálva, és akkurátusan elgondolkodhatok, és akkor semmi sem készül el. Sőt, még le is írhatom a remek meglátásaimat egy remek noteszbe egy még remekebb tollal, és akkor aztán mind a ketten egyszerre jegyzetelhetünk, rajzolgathatunk, a doktornő itt, mi pedig otthon, korgó gyomorral, vacsora helyett. Nos, anyuka, látom, szeretne mondani valamit. Vagy esetleg kérdése van? Tessék? Ezt most tényleg tőlem kérdezi? Ennyi alkalmat követően, azok után, ahogy lefotózta a rajzokat, majd kelletlenül visszaadta, így, bele a semmibe? Csak nem tud gondolatot olvasni? Azért az megalázó lenne. Lehet, hogy minden az arcomra van írva? Mintha elmerült volna a gondolataiban, sőt, kissé talán gondterheltnek tűnik, miközben látom, érdeklődve figyeli, ahogy jegyzetelek. Mondja csak, mire kíváncsi, ha tudok, szívesen válaszolok, végtére is ezért vagyunk itt, nem igaz?
Ha az iskolában fájdul meg, a tanító nénik adnak gyógyszert. Tuti anya küldte be. És azt is ő mondta meg nekik, mit csináljanak. Soha nem szólok, ha fáj. Úgysem tudnak segíteni. A gyógyszert is csak azért adják oda, mert anya kérte. Aki rossz, azzal rossz történik. A gyógyszer meg itt sem használ, ahogy otthon se. Néha rákérdeznek, csak úgy. Vagy rájönnek. Biztos azért, mert leülök. Vagy lefekszem, és összekuporodok. Ilyenkor nem kapok büntetést. Ha büntetésben vagyok, előjöhetek az asztal alól. Vagy ki a sarokból. Szabad vagyok. De minek. Nem tudok hova menni, csak kuporodni. Lehet, hogy ezért vagyok szabad? Mert úgyse tudok sehova se menni? Ilyenkor se szeretnek látni. Nem azért, mert rossz vagyok, hanem azért, mert nagyon fáj. A tanító nénik nem szeretik a beteg gyerekeket. Félnek tőlük. Hozzáérni sem szeretnek. Megfigyeltem, amikor más gyerek lesz beteg. Lázas meg ilyesmi. Csak mondják, hova menjen, mit csináljon. Állj fel, hozd a cuccod, gyere erre. Átkísérik egy másik szobába, ott lefektetik. És nem érnek hozzá. Aztán addig telefonálnak, amíg valaki érte nem jön. Mindent megtesznek, hogy ne maradjon az iskolában beteg gyerek. Csak engem nem tudnak hazaküldeni, mert van gyógyszer. Beadják, majd eltűnnek. Nem kérdezik meg, jobban vagyok-e. Nem is baj, mert úgyse vagyok jobban. Meg másra figyelek. Egyedül jobban tudok figyelni. Arra, hogy jön, és arra, mit csinál. Mindig alulról jön. Nem a hasamból. Oda érkezik. A lábamból indul, a combom felől jön. Megkeményedik a combom teteje, majd átugorja a csontokat, és hullámokban a hasam irányába halad tovább. A hullámok eleinte ritkábban jönnek, és rövidek. Aztán hosszabbak, és gyorsabban indulnak. A fájdalmat a hullámok hozzák. A combomnál még csak kicsit fáj. A hasam ezt még nem érzi. A szám szárad ki. Próbálom lenyomni a hullámokat. Falat emelni a hullámok elé. Elképzelem, hogy falat tudok építeni eléjük. Az megállítja őket. Egy darabig sikerül. Egy darabig mindig sikerül, de aztán nem tudom megállítani. Amikor átkelnek a csontokon és közelítenek a hasamhoz, akkor már vonalakban jönnek. Ilyenkor már nagyon száraz a szám. De nem szabad inni. Nem veszi be a gyomrom. Vonalakat hasít belém, a hasam közepe felé. Vonalakban fáj. Olyan, mintha kés karistolná a vonalakat odabenn. Fáj és éget, mintha a nap vonalkái lennének. Ahogy én is rajzolom. A sárga kör felé. Jönnek minden irányból, aztán találkoznak. A mindenfelől érkező napkések. Akkor a legrosszabb, mert összeadódnak. Felerősítik egymást. Ilyenkor már nem állok ellen. Ha megpróbálom, csak rosszabb. Inkább hagyom. Arra gondolok, ha hagyom a napvonalaknak, hogy tegyék, amiért jöttek, hamarabb elmennek. Nem tudom, miért jönnek. Miért a combomból indulnak. Hogyan lesznek hullámmá, aztán késsé, végül napvonallá. Csak azt tudom, hogy nem szabad megmozdulni. A napvonalak azt szeretik, ha összekuporodom, és nem mozdulok. Teszem, amit kérnek, és akkor jobb. Egy idő után. Lehunyom a szemem, és nézem a szememet belülről, mit rajzol rá a fájdalom. Megpróbálom megjegyezni. Lerajzolom és megjegyzem. A következő hullámzáskor meg tudom majd állítani. Ha lerajzolom, nem tud majd annyira fájni. Ha arra gondolok, amit a fájdalom rajzolt, én győzök majd. Csak vissza kell jól emlékezni rá, mielőtt átkel a csontokon és hullámokká válik. Napkéssé.