A sors akarhatta, hogy találkozzanak. Dacára a nemzedéknyi korkülönbségnek, a két Gustave félszavakból megértette egymást. Mindketten tudós mérnökök, és – ahogy a korszak gyermekeihez illik – őszintén hitték, hogy a technológiai fejlődés a haladást, az emberiség javát szolgálja. Persze a személyes becsvágy is fűtötte őket. A fiatalabbiknak nagyszabású tervei voltak. Az öreg fő műve már készen állt, ő azért harcolt, hogy megőrizze az utókornak.
Gustave Eiffel (1832–1923), a párizsi torony tervezője világhírű, dúsgazdag üzletember volt, ám ügyei hirtelen rosszra fordultak. Alighogy elkészült a toronnyal, kis híján tönkretette a Franciaországot megrendítő Panama-botrány. Csődbe ment a csatornaépítő társaság, amelynek partnere volt, panamázással vádolták a dühödt kisbefektetők őt is. A bíróság két év börtönre ítélte (1893). Másodfokon felmentették, de a presztízse odalett.
Rosszakarói elérkezettnek látták az időt a leszámolásra. Büszkeségét, a tornyot vették célba, amelynek felállítását nagyrészt saját zsebből finanszírozta az 1889-es világkiállításra a Szajna menti Mars-mezőn. A Harmadik Köztársaság nagyságát hirdető, 300 méteres építmény magasabb volt az egyiptomi piramisoknál és a közeli Notre-Dame székesegyháznál, magasabb minden emberi alkotásnál. Ez hozta meg neki az áhított dicsőséget.
Ám a koncesszió csak húsz évre szólt. A határidő lejártakor le akarták bontani a „haszontalan vasszörnyeteget”, ahogyan az idő tájt csúfolták. A tervező minden módon akadályozni próbálta a fővárosi illetékesek bontási határozatát, de a döntést „fait accompli” kezelték. Olyannyira, hogy egy élelmes ócskavas-kereskedő már árajánlatot is tett a 8000 tonnányi fémhulladékra.
Eiffelnek sürgősen kikezdhetetlen ellenérvet kellett találnia. Ekkor jött a sorsszerű találkozás. A hadsereg tisztje, Gustave Ferrié (1868–1932) kereste fel. A mérnök százados szakterülete a hírközlés volt, új detektort fejlesztett ki az elektromágneses hullámokkal működő drót nélküli távíróhoz. Kísérleteihez adóállomásra volt szüksége, minél magasabban. A torony gazdája felismerte az esélyt, áldását adta a tervre, sőt átvállalta a költségeket (1903).
A távíró működött, összeköttetést teremtett a német határon állomásozó katonai alakulatokkal, majd az észak-afrikai gyarmatok helyőrségeivel is. A hadügyminisztérium el volt ragadtatva. A torony létét kikiáltották nemzetbiztonsági érdeknek: ez lett a varázsszó. Hasznát igazolta is a világháborúban.
Lebontása többé szóba sem került, a közvélemény nem tűrte volna – addigra vasszörnyetegből Öreg hölggyé, Párizs jelképévé avanzsált.
Az agg tervezőnek megbocsátottak a franciák. Halálakor még mindig az ő tornya tartotta a magassági világcsúcsot, csak pár év múlva nőtték túl Manhattan felhőkarcolói. A másik Gustave, Ferrié a győzelem után tábornoki előléptetést és Becsületrendet kapott, a Francia Tudományos Akadémia tagjává és az Oxfordi Egyetem díszdoktorává választották. Találmányán azóta túllépett a távközlés, de az Eiffel-torony, amelyet megmentett, ma is áll.