Kivételesen drámai körülmények között veszítette el a női kosárlabda-válogatott a sorsdöntő olimpiai selejtezőt a spanyolok ellen, ugyanis 22 pontos vezetés sem volt elég a párizsi kvalifikációhoz: a vége 73-72 oda, vagyis egyetlen ponton, de elúszott az olimpia. „Előfordult a praxisomban hasonló, hiszen a Sydney-i olimpia előtti fél évben a női kézilabda-válogatottal dolgoztam, amelyik a fináléban hat gólos előnyről kapott ki a dánoktól; azóta is van bennem hiányérzet, mert nem tudtam végigcsinálni a munkát, én ugyanis már nem voltam ott az olimpián a csapattal. Nehéz a két vereséget párhuzamba állítani, mert vallom: nincs két egyforma eset, még ha a végeredmény hasonlít is” – fogalmazott Nagy Sándor sportpszichológus, aki korábban többek között a magyar labdarúgó-válogatott mentális felkészítésével is foglalkozott.
A szakember elmondta, a téthelyzet köti össze a két vereséget, ámbátor egy olimpiai döntőt és egy olimpiai selejtezőt, amelyiken még csak a kvalifikáció a tét, nem lehet egy kalap alá venni. A hasonlóság a téthelyzetre adott reakciókban érhetők tetten – mondta a pszichológus. Kiemelte, az élsportolókra nehezedő fokozott elvárásoknak lehet olyan hatása, hogy a döntő pillanatban akár csapatszinten is sok rossz döntés szülessen. „A pszichológia ismeri ezt a jelenséget, amit úgy ír le, hogy ez egy tudattalan, sikertől való félelem, ami akár kollektíven is előfordulhat. Ilyenkor a negatív folyamatok láncreakciószerűen végigfutnak a csapaton, tudattalanul, önkéntelenül is a bűntudat kerül előtérbe, miszerint »mi ezt nem érdemeljük meg!« Persze ez ott, játék közben nem fordul meg a játékosok fejében, de a kritikus, nyomás alatti játékhelyzetekben előjön. Főleg, amikor folyamatosan azt hallják a játékosok, hogy mekkora a tét, ezáltal a felelősségük. Úgyhogy az efféle eseményeknek mindig van egy előtörténete, ezt kell felgöngyölíteni és ebből kell tanulni, hogy többé ne forduljon elő.”
A pszichológus szerint egyéni, vagy akár csapatszintű megbeszélés is eredményes lehet, aminek az a célja, hogy mindegyik játékos tudja, mi jár a társa fejében egy ennyire kiélezett szituációban.
Tapasztalatai szerint a magyar csapatsportokban sok esetben nem ismerik ilyen szinten egymás gondolatait a játékosok, ennek a következménye, hogy a döntő pillanatban pont az kapja a labdát, aki abban a szituációban nem biztos, hogy elbírja ezt a terhet. Kívülről ezt észre sem lehet venni, a játék hevében pedig még nehezebb. De ha a játékosok értik, érzik egymást, akkor az ilyen kollektív lefagyás elkerülhető.
„Közhelyszerű mondás a sportpszichológiában, hogy a siker azoké, akik készülnek rá. Ami most történt, az kívülről nézve egy jól felépített folyamat volt, de a kulcsszituációra nem sikerült tökéletesen felkészülni. Ez eleve nagyon bonyolult, mert ilyen érzelmi állapotot nagyon nehéz modellezni a felkészülés alatt: a legjobb edzés sem olyan, mint egy ilyen hőfokú tétmérkőzés. És ha a játékosokban a tét felnagyítódik, akkor az nyilván még jobban növeli a nyomást. Tehát az edzéseken kell olyan követelményeket támasztani, amelyek kimozdítják a játékosokat a komfortzónáikból.”
Nagy Sándor elmondta, minden mérkőzés háromféle pszichológiai szituációt hordoz. Az első, amikor végig döntetlen körüli állás van, és minden a végjátékban dől el. Ilyenkor az a csapat nyer, amelyik jobban fenn tudja tartani a koncentrációt, a küzdőképességet, nagyobb az önbizalma egyénileg és csapatszinten is, a játékosok vállalják a kockázatot. A másik eset, amikor hatalmas előnypozícióba kerül az egyik fél, ilyenkor automatikusan lecsökkenhet a motivációs feszültség. Ilyenkor kerülnek előtérbe a mentális képességek, ezek a szuperképességei egy csapatnak. Ha ezek nincsenek a topon, akkor csökken a koncentráció, jön egy megelégedettségi szint érzés, amikor úgy véli mindenki, hogy ez a meccs már megvan. Ez egy nagyon veszélyes szituáció, mert az ellenfélnél pont ilyenkor indul el az ellentétes folyamat. Úgy érzi, nincs vesztenivalója és elkezd felszabadultan, görcsmentesen, teher nélkül játszani, ami egyszer csak átbillen, és megfordul a mérkőzés. Ehhez az kell, hogy a nagy hátrányban lévő csapat soha ne adja fel, ez a harmadik pszichológiai helyzet. „Most is egy ehhez hasonló jelenséggel találkoztunk, ami számunkra nagyon sajnálatos, de összességében egy törvényszerűen bekövetkező mentális folyamat része volt” – értékelt Nagy Sándor.
A szociálpszichológia szerint a nemzeti karakterek, a különböző népcsoportokra jellemző etnikai jellemvonások, a generációkon átívelő történelmi hagyományok éppúgy érvényesek a sportra is: a latinok temperamentumosak, a balkáni népek harcosak, nagy küzdők, a skandinávok végig higgadtak. „Ezek ugyan sztereotípiák, de sportban igenis leképeződnek. Mi, magyarok a kreativitásban vagyunk jók, feltaláljuk magunkat, és mindig igyekszünk kevesebb erőforrásból is jobb eredményt kihozni. A kreativitás egy nagyon fontos és hasznos tulajdonság, de ha egydimenziós marad, önmagában már nem elég a csúcsteljesítményhez. A kreativitás mellett föl kell venni a harcot agresszivitásban, gyorsaságban, tehát a fizikai tulajdonságokban is a riválisokkal. A legendás Michael Jordan mondta, soha nem veszített meccset, csak néha kifutott az időből. Ez is a vereség feldolgozásának egyik módja, a kudarc átfordítása. Ehhez reálisan szembe kell nézni a saját hibáinkkal, hogy ebből tanuljunk.”
