Elismerem, hogy nem kicsit paradoxon ennek a lapnak a hasábjain leírni, hogy Novák Katalin és Varga Judit vezéráldozatok, akiket a Fidesz hatalompolitikája áldozott fel a még nagyobb károk elkerülése érdekében. De hát azért hívják ezt a rovatot úgy, hogy „vélemény”.
Szerintem a két áldozat hű janicsárhoz illően elfogadta a rá osztott szerepet, hiszen nem tehetett mást, a hatalom összezárt. Nem azért, mintha nem hibáztak volna. Hogy ez a hiba pusztán hanyagság, vagy valami más, az lehet, hogy soha nem derül ki. Szerintem a „valami más” sokkal valószínűbb. Ugyanis az igazi – nem hibát, hanem – bűnt az(ok) követte/követték el, akik a K. Endre számára kért kegyelmet támogatták. Ők most riadtan, csendben rejtőznek és várják a vihar elültét, ami pedig nem egyhamar következik be. Pedig valószínű, hogy ha idejében előlépnek és vállalják a felelősséget, akkor a dolgok másképp alakultak volna. És akkor Varga Judit exférje nem írta volna, hogy az igazi felelősök a nők szoknyája mögé bújnak. Helyette marad a puzzle darabjainak rakosgatása, mert a nép már csak olyan, hogy válaszokat vár: a kíváncsiság politikai oldaltól függetlenül az egyik meghatározó emberi tulajdonság.
Az ördög – mint mindig – itt is a részletekben van. Ezért érdemes a jogi háttérnél kezdeni, bár az eddig tapasztalt habos hőzöngés népszerűbb és kevesebb felkészülést igényel. A kegyelmezési eljárás részleteit jogerős döntéssel még nem lezárt ügyben a büntető eljárásról szóló törvény (eljárási kegyelem), már lezárt ügyben pedig a büntetésvégrehajtásról szóló törvény (végrehajtási kegyelem) tartalmazza. K. Endre esetében nyilván csak az utóbbiról lehetett szó. Kegyelmi eljárás mindkét esetben kérelemre vagy hivatalból indulhat. Kérelmet az elítélt, a védő, a törvényes képviselő és az elítélt hozzátartozója nyújthat be. Végrehajtási kegyelmi eljárást hivatalból a jogerős ügydöntő határozatot hozó bíróság, vagy a büntetésvégrehajtási bíró kezdeményezhet, azonban az eljárás ebben az esetben nem vonatkozhat a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alóli mentesítésre. Mivel pedig K. Endrét az elnöki kegyelem ez alól is mentesítette, kimondható, hogy az eljárás csak kérelemre indulhatott.
Annyi már korábban kiderült, hogy – már ha az eddig ismert nyilatkozatokat igaznak feltételezzük - a kegyelmi kérvényt nem K. Endre és nem is az eddig nevesült védőügyvédei nyújtották be, és mivel nem cselekvőképtelen, törvényes képviselő sem járhatott el; de K. Endre egyetértésére szükség volt a kérelem benyújtásához. Az egyik kérdés az, hogy akkor ki volt a kérelmező: K. Endre vitatott hitelességű Facebook-bejegyzése szerint a felesége. A másik – és szerintem sokkal lényegesebb – pedig az, hogy a kérelmet alátámasztották-e valamely politikai súllyal rendelkező, akár egyházi személy vagy szervezet támogatásával, figyelembevéve a kegyelemnek egy kiemelt eseményhez – a pápalátogatáshoz – való kapcsolódását is.
Nem tudom, hogy csak nekem tűnik-e fel a kisebbik kormánypárt görcsös hallgatása akkor, amikor a Fidesz minden szólamon igyekszik fújni a média kürtjeit? Itt jutunk el ahhoz a kérdéshez is: mire gondolhatott Magyar Péter (Varga Judit volt férje), amikor azt írta, hogy Tónik, Ádámok és Barbarák vígan röhöghetnek a markukba?
A kegyelmi döntés előkészítése igen széles jogkört biztosít az abban közreműködő apparátus számára, a környezettanulmánytól kezdve akár a közlekedési nyilvántartásba való betekintésig is. Ezért a hanyagság ugyan nem zárható ki, de nem is életszerű. Az viszont annál inkább, hogy a kérelem mögött olyan befolyásos pártfogó állhatott, akinek a döntéshozó nem szívesen mondott volna nemet.
A kármentés mosolyt fakasztana, ha nem lenne éles látlelet a Fidesz hatalomtechnikájáról. Orbán Viktor személyes exponálásával súlypontozott rapid alaptörvénymódosítási indítványa nem más, mint a jogos felháborodás levezetésére szolgáló lefolyócsatorna, és annak bizonyítéka, hogy számukra az Alaptörvény – a fellengzős preambulum ellenére (hogy a gránit-szilárdságról már ne is szóljunk) – a napi politikai küzdelmek játszótere. Ha már mindenáron a kegyelmi jogkör korlátozása lenne a cél, akkor annak helye nem az Alaptörvényben, hanem a cikk elején is említett részletszabályokban lenne. Másrészt mi a garancia arra, hogy ha két hét múlva egy másik ilyen botrányos ügy merül fel, akkor nem kerül be az is a kizárások közé, végképp erodálva a történelmi hagyományokon alapuló államfői kegyelem értelmét?
Tanulságként persze éppen hogy lenne helye új szabályoknak. Gondoljunk arra, hogy a mostani botrányra okot adó döntés háromnegyed évvel később, véletlenül, egy Kúria által hozott határozatból derült ki. Jelenleg pedig semmi sem szabályozza a kegyelmi döntések kommunikációját és nyilvánosságát, a jogi szimmetria is ezt indokolná. Hiszen a jogerős büntető határozatot annak indokolásával együtt nyilvánosan hirdették ki, a jogerősen elítélt személy adataival együtt. Ugyanezt a nyilvánosságot érdemelnék a kegyelmi határozatok is, különös tekintettel azok indokolására.
Ilyen jogszabályi rendelkezések esetén a kegyelemért folyamodók tudhatnák, hogy a kegyelem ugyanúgy, mint a büntetés, arra a népre is tartozik, amelynek nevében az államfő azt gyakorolja. Mert igaz, hogy a kegyelem az államfő diszkrecionális joga, de ez a jog az őt – akár áttételesen, mint nálunk – erre a posztra helyező választóktól származik. Természetesen a kegyelmet kiérdemlő egyén méltányolható szempontjai ugyanúgy rejtve maradhatnának a nyilvánosságtól, mint ahogyan erre egy büntető ítélet esetén is van mód. És akkor nem kérdezhetnénk háromnegyed év múltán, hogy cui prodest (kinek az érdeke).
A szerző mérnök-közgazdász.