Elvált apaként a vasárnap délutánok hosszabb ideje nem tartoznak a legkedvesebb időpontjaim közé. Kéthetente ilyenkor viszem vissza a gyerekeket a hétvégi láthatásról. Tompul a fájdalom, de még ennyi évvel a válás után is alig leküzdhető súly nyomja a mellkasom, mert képtelen vagyok másra gondolni, mint arra: megint két hetet kell várnom, hogy újra láthassam őket.
Ez a vasárnap délután azonban különbözött minden addigi, és reményem szerint, minden azt követőtől. Nem sokkal jártunk az orosz–ukrán háború kirobbanása után. A történtek felfoghatatlanságának sokkja még bőven bolyongott bennem. Az már világos volt, hogy az oroszok tervezte villámháborús terv kudarcot vallott, Kijevet – amit már csak a szolidaritás érzése miatt is sokkal jobb volna Kijivnek írni – nem sikerült Putyin csapatainak elfoglalni. Abban az időben majd' minden a háborúval kapcsolatos írást elolvastam. Mások mellett Rácz András, Sz. Bíró Zoltán és Kiss Andrej írásaiból és a velük készült interjúkból igyekeztem megérteni, mi történik a szomszédos ország frontjain. Ebbe a szorgos ismeretgyűjtésbe robbant be az egyszerre Putyintól és a korábbi orosz elnöktől és miniszterelnöktől, Medvegyevtől elhangzott kijelentés, hogy a nukleáris fegyverek bevetése is része lehet a konfliktusnak. Ezt a lehetőségét nem korlátoznák Ukrajnára, mert a megtámadott ország mellett felsorakozó atlanti világ egészét tekintette Moszkva a maga ellenségének. Mindez dermesztő volt.
Beleszülettem a hidegháborúba. Ha valamit megtanultam ebből, éppen az volt, hogy a két világhatalom nukleáris elrettentő erejének köszönhető elsősorban, hogy nem tört, nem törhetett ki 1945 után az újabb világháború. Ám ezeknek az évtizedeknek volt egy másik fontos tanulsága is. Sem az amerikai, sem a szovjet politikusok nem fenyegették meg nyíltan sem egymást, sem a világot azzal, hogy használni fogják ezeket a fegyvereket. A politikai illemkódexnek ez akkor a része volt. Közben fejlesztették és telepítették ezeket a borzalmas fegyvereket. Gondoljunk arra az 1970-es évek végére és a 80-as évek elejére eső katonai játszmára, ami a szovjet SS-20-as rakéták ukrajnai hadrendbe állításával vette kezdetét, amire az Egyesült Államok a Pershing-rakéták nyugat-európai telepítésével válaszolt. A nukleáris töltetű rakéták atomsilók mélyén aludtak és várakoztak, tengeralattjárókon bújtatták azokat az óceánokban. Tehát nagyon is voltak, de lehetőleg nem beszéltek azokról, főleg nem fenyegetőztek velük.
Az orosz invázió két évvel ezelőtti elindítása után az orosz elnök a politikailag kiszámíthatatlan vezetők kategóriájába került. Vele kapcsolatban már semmit nem lehetett kizárni, aminél veszélyesebb mondat politikusról aligha állítható.
Hallani lehetett olyasmit is, hogy halálos beteg, akiben munkálkodhat a „ha én halok, haljon mindenki” hideg kétségbeesése.
Autónkkal azon a vasárnap délutánon megint átszeltük a magyar pusztát. Hideg volt, szürkeség borult ránk. Rám telepedett a gondolat, hogy ez lesz az utolsó utunk. Hogy vége lehet mindennek.