A világon bármerre is járjunk, majdnem minden szárazföldi ökoszisztémában a pókok a leggyakoribb ragadozó ízeltlábúak. Különös jelentőségűek, hiszen a föld póknépessége mintegy 400-800 millió tonna ízeltlábút fogyaszt el évről évre, ez pedig nagyjából megegyezik azzal a hús- és halmennyiséggel, amennyit az emberek esznek meg. És bár a természet nem ismeri a hasznos és a káros fogalmát – minden szereplőnek megvan a maga ökológiai szerepe –, a pókok zsákmányállatai között szép számmal szerepelnek azok a legyek, szúnyogok, kártevő rovarok, amelyek rengeteg bosszúságot okoznak az embereknek. Így a mi szempontunkból mindenképpen hasznos állatok. Ugyanakkor a pókok maguk is táplálékul szolgálnak több ezer más állatfajnak, nagyobb rovaroknak, madaraknak, ily módon nélkülözhetetlen részei a „nagy egésznek”. Mégis rengeteg előítélet övezi őket, a „nemszeretem” állatok közé tartoznak, sőt sokan egyenesen rettegnek tőlük.
Alaptalan félelem
Az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKI) önkéntesek bevonásával mérte fel tavaly a magyarországi kertek póknépességét: a feladatuk az volt, hogy lencsevégre kapják a nyolclábúakat. A Pók-Háló névre keresztelt kutatásba több száz kertregisztráció és több ezer fotó érkezett az ország minden tájáról. A pókok kiváló indikátorai egy-egy élőhely állapotának: a fajok nagy száma a biológiai sokféleség magas szintjére utal. Hazánkban több mint 800 pókfaj található meg, amelyek közül egyetlen kertben is akár több tucat is jelen lehet. A kertekből kimutatott magas fajszám minden várakozást felülmúlt.
– Miközben azzal mindenki tisztában van, hogy a méheket védeni kell, mert finom mézet készítenek, és beporozzák a virágokat, a pókokkal már nem ilyen elnézőek az emberek. Pedig pontosan ugyanannyira fontosak ökológiai szempontból – hívta fel a figyelmet Mezőfi László, az ÖMKI kutatója. – Általában a lábak számának a növekedésével egyre visszataszítóbbnak tartják az emberek az ízeltlábúakat. A százlábúak, ezerlábúak is általában viszolygást váltanak ki, de a pókok a nyolc lábukkal sem tartoznak a kedvenc állataink közé. A félelem azonban teljesen alaptalan.
A horrorfilmek egyik kedvelt vizuális eleme egy elhagyatott épület, amelyben iszonyatos mennyiségű sűrű, ragadós pókháló között szerencsétlenkednek a szereplők. Valójában azonban ez is csak túlzó filmes praktika a borzongás fokozására, ugyanis a valóságban ilyennel soha nem találkozhatunk. A pókok zöme inkább magányos állat. Ha találkoznak egy fajtársukkal, arrébb költöznek vagy megölik, de nem fognak békésen egymás mellett pókhálóerdőt szövögetni. Emellett a pókháló nem is olyan tartós, hogy évekig megmaradjon és összegyűljön ilyen mennyiségben. Attól is felesleges rettegnünk, hogy egy pók megtámad minket, és „megharap”. Egyszerűen nem vagyunk számára zsákmányállatok, miért is fecsérelné ránk az idejét.
– Azzal szokták megvádolni a pókokat, hogy éjszaka, álmunkban összecsipkednek. Valójában a pókok többségének eleve olyan kicsi a csáprágója, hogy nem is lenne képes az emberbe mélyeszteni. Csak akkor támadnak, ha veszélyben érzik magukat, és nem képesek menekülni: mondjuk, ha alvás közben ráfekszünk egy pókra. Azonban a bőrgyógyászok sokkal többször mondják azt ismeretlen eredetű csípésekre, hogy pók okozta, mint amennyi a tényleges pókcsípés, mert attól megnyugszik a páciens. De a méhcsípés például sokkal gyakoribb, mégis a méheket általában szeretjük.
Urbánus fóbia
– A fóbiás szorongás a leggyakrabban előforduló mentális zavar – avatott be Berkes Lívia pszichológus. A fóbiák tünetei hasonlók a pánikrohamokéhoz: verejtékezés, heves szívdobogás, nehézlégzés, szédülés. Az illető úgy érzi, „mindjárt meghal”. Ez tehát nem egyenlő azzal, hogy valaki meglát egy pókot, és elkezd sikítozni, az valójában csak undor. A fóbiás és az igazi pánikrohamot az különbözteti meg egymástól, hogy az utóbbi nem köthető semmihez, míg a fóbiásoknál egy adott dolog váltja ki a reakciót.
Az arachnofóbia a pókoktól való irreális félelem. A rohamot akár már a pókháló látványa is kiválthatja. Több teória született a kialakulására vonatkozóan, de az biztos, hogy kora gyermek- vagy fiatalkorra vezethető vissza, és nem konkrétan az állattól fél az illető, hanem attól, hogy az rá nézve veszélyes, megsérülhet a póktól. Sokan úgy tartják, hogy a félelem a nem normális korai anya-gyermek kapcsolatra vezethető vissza, de kondicionált viselkedésminta is lehet. Ha a kisgyereket olyan családtagok veszik körül, akik betegesen irtóznak a pókoktól, akkor a gyerek ezt a viselkedést megtanulhatja. A természeti népeknél a mai napig egyáltalán nem ismerik ezt a betegséget, tehát az urbanizációval jött a felszínre, és jellemzően nem olyan területeken jelenik meg, ahol az ember valós veszélynek van kitéve. Nőknél gyakoribb, mint a férfiaknál, de mivel nem nagyon fordulnak szakemberhez ezzel a problémával, nincsenek adatok arról, hogy a népesség mekkora hányadát érinti. Az érintettek szélsőséges esetben ki sem mennek a természetbe.
Berkes Lívia azt is hozzátette: az arachnofóbia természetesen kezelhető, de csakis szakember irányítása mellett, viselkedésterápiával. Először tudatosítják a félelmet (beismerés), majd a kiváltó helyzeteket (találkozási pontok), ezután fokozatosan hozzá kell szoktatni az érintettet a pókok jelenlétéhez, amíg eljut oda, hogy megértse: valójában semmilyen veszélyt nem jelent rá ez a parányi ízeltlábú.
Odaragasztó ragadozó
A pókok rendkívül változatos módokon vadásznak, nem mindegyik sző ehhez hálót, és várja, hogy belerepüljön a sült galamb (helyett a légy). Vannak olyan fajok, amelyek teljesen más taktikához folyamodnak, és aktívan keresik az áldozatukat. A csupaszpók például egészen egyedi stratégiát dolgozott ki. Ezzel a fajjal leggyakrabban a fürdőszobában futhatunk össze, mert a párás környezetet preferálja. Ha éjjel kimegyünk a mosdóba, megcsodálhatjuk, amint becserkészi a zsákmányt, amely a falon pihenget, megközelíti néhány centire, majd leköpi egy ragacsos váladékkal, így az áldozat odaragad a falhoz. A váladék mérget is tartalmaz, ami lebénítja a prédát, amit az éjjeli vadász könnyűszerrel megvacsorázhat.
Az ÖMKI kutatása a kertekben élő pókokra vonatkozott, de ezek az ízeltlábúak gyakori vendégek az otthonainkban is. – Szegény pók buta, fogalma sincs róla, hogy az a mi lakásunk – mondta a szakember. – Azok a fajok, amelyekkel az otthonainkban leggyakrabban találkozhatunk, úgynevezett szinantróp fajok, amelyek elsősorban az ember közvetlen közelében élnek. A leggyakoribbak az álkaszáspókok, amelyek a sufniban, a garázsban a sarkokban szövögetik a kusza hálójukat, és a hosszú lábukkal idétlenül mozognak. Eredetileg kisebb barlangokban, üregekben laktak, az emberi építmények tökéletes búvóhelyet biztosítanak számukra. De említhetjük a faggyúpókokat is, amelyek a bútorok alatt érzik jók magukat, mivel ezek a helyek hasonlíthatnak az eredeti élőhelyükre, viszont nincsenek kitéve az időjárás viszontagságainak. Ezeket a fajokat akár évekig sem vesszük észre, csak ha valamiért felfordítjuk a fotelt.
Ezzel szemben azok a fajok, amelyek kifejezetten a talajhoz kötődnek, mint például a cselőpókok, ritkán tévednek be a házakba. A mindenki által ismert keresztespókok, amelyek a laza lombkoronájú cserjéken szeretik szőni a hálójukat, ugyancsak a természetet részesítik előnyben. A sárga dajkapók viszont nem válogatós, egyaránt jól érzi magát kint is, bent is.
Mezőfi László megérti, hogy nem mindenki rajong a pókokért, azonban elmondta, vannak közöttük kifejezetten jópofa, érdekes jószágok. A rozsdás ugrópók két középső szeme például jóval nagyobb, mint a többi, ezért nemcsak kitűnő a látása, de kifejezetten aranyosan néz ki. Az ugrópókok a saját mérettartományukban a legintelligensebb ragadozók közé tartoznak, nappal vadásznak, ha meglátják a zsákmányt, ráugranak. A Szent István Egyetem 2020-as kutatása alapján kiderült, hogy a lombozatlakó vadászpókok zsákmányának majdnem harmadát almakártevők, elsősorban növénytetvek tették ki, így ezeknek az ízeltlábúaknak jelentős szerepük van az ökológiai gazdálkodásban az ültetvényeken.
