„Na most már biztosan elolvasom ezt a könyvet!”, mondja mellettem egy kisfiú. Majd ezt hallván, pár sorral arrébb rákontráz egy másik gyerek: „Szerintem én is elolvasom!”. Ezeknek a kijelentéseknek a mai képernyőktől fénylő világunkban már önmagában jelentőségük van. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy nem egy moziban ültünk együtt közel két órán át, hanem egy apró párizsi színház, a Théatre Essaïon nézőterén, akkor egy olyan egészen csodálatos élménnyel állunk szemben, ami minden irodalmi művet színpadra álmodó vágya és célja is egyben: visszahozni a digitális kultúrában felnövő generációkat az örökérvényű történetek birodalmába, melynek kapuját az olvasás nyitja meg. Egy olyan világba, ahol nem a kapott képek bámulói, hanem saját képzeletünk mozifilmjének alkotói lehetünk.
Elcsépelt, régies gondolat? Vállalom. Ahogyan vállalta a Les âmes libres társulat három színésze és rendezője is, amikor arra vállalkoztak, hogy a Monte-Cristo grófját adaptálják színpadra. Az árulás következtében tizennégy évre tömlöcbe vetett, majd csodával határos módon kiszabadult, és mindenki által halottnak hitt Dantès bosszújának története mondhatnám, hogy köztudott, pedig egyre kevésbé az. Az elsivatagosodás sajnos nem csak a klímaválság által sújtott bolygón, hanem a lelkek szintjén is érezteti hatását. A régen általánosnak mondott, mára kipusztuló kultúra sivatagában éppen az olyan el nem olvasott könyvlapokon tapos lábunk, mint amilyen Dumas remekműve is. Pedig, ha tudnák...
Dumas, ez mozigép feltalálása előtt is már zseniális forgatókönyvíró, egyetemes humanista, félelmetes párbeszédíró, mesélő és igazi látnok mintegy 2000 oldalas történetében ott van a mai sikerfilmek minden összetevője: szerelem, árulás, félelem, igazságtalanság, hit, hódítás, utazás, hatalom, méreg, bűn, csapdák, rémálmok, családi titkok...
Richard Arselin rendező és Véronique Boutonnet az adaptációt jegyző (és egyébként a darabban játszó) színésznő előadásában éppen az a lenyűgöző, hogy szabad kezet ad a nézőnek. Nincs benne semmi hamis teatralitás, kasírozott kellékek, mintha díszletek, művi korhűség. Három színész alakítja a mintegy húsz szereplőt egy kronológiai labirintusban, ahol a regény végéről indulva folyamatos ugrásokkal haladnak, utaztatnak végig bennünket a könyv történetén. Olyan az egész, mint egy bizalomjáték, ahol a nézőt kézen fogva vezetik az alkotók egy szédítően strukturált sakktáblán keresztül, ahol a bábukat a saját képzeletünk mozgatja. És mi látunk is mindent: a várbörtönt, a városokat, a palotákat és a nyomort. Az öreg Abbét, a cella sötétjét, a hullámzó tengert.
Véronique Boutonnet és két színésztársa, Luca Lomazzi és Franck Etenna játéka csak a legnagyobb jelzőkkel illethető. Mintha egy egész világ sűrűsödne ennek a három művésznek az erejében. Olyan mesterien rángatják elő az egyes figurákat bűvészkalapjukból, hogy hajlunk arra, hogy elhiggyük: nem is hárman vannak, hanem egy óriási társulat bújik meg az Essaïon Színház ódon pincéiben berendezett térben. Három hosszú kabátjukkal (a Les Vertugadins műhely munkája) mindent el tudnak játszani. Ha kifordítják, a selyembélés arisztokrata ruhává változik, de feltekerve púp, nagy has, lehet női szoknya, koldusrongy. Mikor pörögnek benne – forgószél, a változás szele.
És hogy a színpadon mi van? A semmi. Egy hangokkal, fényeffektekkel, szavakkal, és energiákkal teli űr. Az üres tér. Ami utazásra hív, és az álmokba vezet. Azt hiszem, én is újra olvasom a könyvet.
Infó: Alexandre Dumas – Véronique Boutonnet: Monte-Cristo grófja. Essaïon Théâtre (Párizs, 6 Rue Pierre au Lard). Rendező: Richard Arselin
