Meghalt az egyik kecske, írtam múltkorában, s persze a „normális” gazdálkodók mindjárt ki is igazítottak, hogy egy kecske nem hal meg, legfeljebb elhullik vagy elpusztul. De egyik szó se jut eszembe, ha arra gondolok, milyen veszteség érte a hátsó udvart egy emblematikus figura távozásával.
A jelekre, hogy bizony az állatok is képesek egyfajta gyászra, veszteségfeldolgozásra, fokozatosan figyeltünk fel. A tyúkok viszonylag könnyen léptek túl a szomorú eseményen, nekik kicsit nagyobb lett a tér az ólban, ahová napközben be-betotyognak, a kánikulában hűsölni, a hidegben melegedni, vagy csak úgy szétkaparni az oda letett szalmát. Korábban még zártuk az ajtót, hadd maradjanak az elszáradt búzaszálak levegővel teli, hogy minél nagyobb kényelmet biztosítsanak patás társainknak, az elszántan kotorászó, karmaikkal a szálakat szétaprító tyúklábak ugyanis épp annak remek szigetelőképességét tették tönkre. Aztán feladtuk, inkább több almot szórtunk le.
A kacsák és a libák mutattak némi bizonytalanságot a tragédia után. Eddig ugyanis ahhoz szoktak, hogy a kérődzés idejére mindannyian letelepednek egy-egy nagyobb állat árnyékában, vagy épp melegében. Két birkán és két kecskén osztozott a három liba, három kacsa, most viszont kevesebb helyet kell megszokniuk. A birkák, akik valóban a bolygó legtürelmesebb állatai, jámborak mint egy vattapaplan, békések, akár egy élő Buddha, s a hirtelen mozdulatoktól eltekintve semmi sem billenti ki őket az egyensúlyukból, megőrizték ezt a temperamentumot. Ha szomorkodnak is, csak belülről teszik, vaskos nemezbundájuk mögé rejtve a szívfájdalmat.
Az igazi gyász, a mérhetetlen boldogtalanság az egyedül maradt másik kecskéé. Míg együtt voltak, nem látszott különösebben a szeretet. A rokoni szálat tekintve az eltávozott „unokahúga” maradt ránk, de effajta vér szerinti kötelék úgy tűnik, nemigen befolyásolja a ragaszkodást. A megszokás, a mindennapi rutin többet nyom a latba. Együtt aludtak esténként az ólban, aminek ajtaját nyáron nyitva hagytuk, télen viszont veretes posztóval takartuk el, legyen odabent minél melegebb. Évszaktól függetlenül mégis mindig összebújva találtuk őket, mintha a másik szuszogása nélkülözhetetlen lenne az igazi pihenéshez, békés elalváshoz. Mióta ez a kapocs megszakadt, az árván maradt jószág az ól közelébe se megy. Akár esik, akár fúj, kint tölti az éjszakát egy fedett átjáróban, egyedül, senki melegét nem élvezve. Szénát is hiába viszünk neki bentre, be se szagol, mintha messzire kerülné korábbi nyugalma és boldogsága helyszínét. Hogy újra vidámnak lássuk, most hirdetéseket böngészünk, ám, mintha még nálunk is tartana egyfajta komorabb idő, egyik kecskejelöltet sem látjuk alkalmasnak a sajátunk halála okozta űr gyors betöltésére. Talán várni kell még az igazi tavaszra, amikor egy nemrég született gidában felsejlik majd egy nézés, egy gesztus, ami nekünk szól, s ha nem is ugyanő, de legalább újabb szeretet, újabb barát lehet.