Hogy vagy, Attila? Ezt kérdeztem volna elsőként a Nemzeti Színház vezérigazgatójától, miután azt hallottam, hogy egy díjátadón baleset érte. De Vidnyánszky Attila nem vette fel a telefont, az üzenetemre sem válaszolt. Gondolom, ha az állapota megengedte, színházi teendőivel foglalkozott. Ezt főként azért írom, mert egészen megdöbbentett, hogy a Nemzeti Színházban most már hónapokkal ezelőtt történt baleset egyik sérültje azt nyilatkozta, hogy nem beszélnek egymással a teátrum direktorával. Őt a sérülései, a vezérigazgatót pedig bizonyára a színházi ügyek kötik le. És az emberség hol marad? Kérdezem én reflexből.
Vidnyánszky Attilát régóta ismerem, újságíróként sokszor találkoztam vele különböző helyzetekben, az utóbbi években sok mindenben nem értünk egyet. Főként a közéleti kérdésekben vannak éles nézetkülönbségek közöttünk, beleértve a színházi élet szétszakítottságának problematikáját, nem beszélve a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történtekről, beleértve az ő felelősségét. Ám ha például baleset éri, az első kérdésem: hogy van? És ezt megkérdezem akkor is, ha tehetem, amikor legközelebb találkozunk.
Az azért mégis csak nonszensz, hogy azzal a színésszel, akivel a vezérigazgató szoros munka és emberi kapcsolatot ápolt, a baleset óta nem beszél. Nem hívja fel, nem kérdezi meg, miként alakul az állapota, hogyan halad a gyógyulása. Hogy történhet ez meg? Hogyan lehet idáig eljutni? Ha ez így van, akkor ezt elképesztő figyelmeztető jelnek tartom. És abba a kézenfekvő feltételezésbe nem is megyek bele, hogy Vidnyánszky Attilát most már kísérti ez a balesettematika, hiszen vele saját magával is előfordult nemrég. Csakhogy maradjunk a realitásnál. Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó hónapokkal ezelőtt esett le a Nemzeti Színház színpadáról. Súlyosan megsérültek. Azóta nem tudnak játszani, Horváth Lajos Ottó elmondása szerint ez még hónapokig, akár fél évnél is tovább így maradhat. A történtek után Vidnyánszky Attila először lemondott, amit a miniszter nem fogadott el, aztán később a vezérigazgató visszavonta a lemondását, amit már Csák János elfogadott. Ez önmagában abszurd, nem beszélve arról, hogy a színház belső vizsgálata, amelynek részleteiről keveset tudunk, nem talált felelőst. Azt máig nem tudjuk, a színház vezetője ebben a belső vizsgálatban miként vett részt, milyen szerepet játszott. Felvetődött-e egyáltalán az ő személyes felelőssége? Közben zajlik egy rendőrségi vizsgálat is, amelyről szintén semmit nem tudunk, csak annyit, hogy még nem zárult le.
A napokban láttam a Komáromi Jókai Színházban a Mefisztót, írtam is róla a lap kulturális oldalán. A díszlet meghatározó eleme két hatalmas cipő. A főszereplő Hendrik Höfgen színész – aki színházigazgató is lesz – meséli el, miként keveredett bele a politikába, a hatalomnak hogyan nem tudott nemet mondani, miért nem szállt ki az egyre borzalmasabb és vállalhatatlanabb történéssorozatból. Az említett cipők pedig fenyegetően végig jelen voltak, hol közelebb, máskor távolabb, a végén pedig csaknem eltiporták a színészt. Ajánlom az előadást a Nemzeti Színház vezérigazgatójának a figyelmébe. Amíg nem lesz késő.