Még meg sem szólal Bartók elementáris zenéje A csodálatos mandarinból, a lány már ott kelleti magát a Magyar Állami Operaház színpadának előterében. Mintha prostituáltként bemelegítene a darabhoz, a csábításhoz, az estéhez-éjszakához. Carulla Leon Jessica a szerepben gyakorlatozik testben és lélekben. Talajgyakorlatokat végez, pördül-fordul, kihívóan megmozgatja a csípőjét, érzékelteti hosszú lábainak erotikus erejét. Napi rutin, amiből még bármi lehet. Felkészül. Lendületbe hozza magát. Ridegség is van a mozdulataiban, az arcán is keménység tükröződik, de ahogy „üzembe helyezi” magát, jócskán van benne szexuális töltet is, a rutin mellett vágy arra, hogy valami történjen.
Szelei Mónika jelmeztervező neccharisnyát adott rá, ahogy az dukál, de jókora lyukkal, jelezve, hogy azért olyan fene jól nem megy az ipar. Átlátszó a felső, kibukkan belőle a feszes has, derékra kötve egy nagy, piros kockás flaneling jelzi, hogy a mában járunk. Persze még kéne egy roppant magas sarkú, messze fénylő cipő, vagy combig érő csizma, de hát ez ugye a balettben nemigen megy. Ám így is előttünk áll, hogy Bunuel filmjének címét idézzem, „A vágy titokzatos tárgya”. Aki most még nem is annyira titokzatos, inkább nagyon is egyértelmű, de azért már érezhető, hogy megvan benne annak a mágneses vonzerőnek a lehetősége, amely majd nem engedi a mandarint szabadulni tőle. Ez a lányt is megemeli, sőt tisztítótűzként hat rá, bár ennek a címszereplő halála az ára. Szóval biztató a kezdés, hogy a táncosnőnek megy majd ez a szerep, és reménykedhetünk, hogy Venekei Marianna is jó koreográfiát csinált.
Úgy tűnik, vonzza a vágy tényleg nehezen kimeríthető témaköre, hiszen első egész estés koreográfiája, Dés László remek zenéjére, A vágy villamosa volt az Erkel Színházban, ahol a táncosok jelentős részét színészi teljesítményre is sikerült rávennie, ami meglehetősen nagy szó manapság hazai viszonylatban.
Azt nem állítom, hogy ez a mandarint megformáló Radziush Mikalai esetében is sikerült. Nem feltétlenül tartom jó ötletnek, hogy a mandarin már az előadás elején megjelenik a városi forgatagban, és aztán a háttérben is rendszeresen látjuk, mert így elvész az a döbbenet, amit Lengyel Menyhért a szövegkönyvben, és Bartók a zenében megírt, hogy egyszer csak a semmiből berobban egy őserő, egy elementáris valaki, aki nem mérhető a lánnyal kapcsolatba kerülő fiatal diákhoz, akit Pethő Ferenc formál meg, sem az öreg gavallérhoz, akit Kovtun Maxim. Őket a megkopasztásuk után a lányt futtató három csavargó – Sardella Francesco, Topolánszky Vince, Zhukov Dmitry megszemélyesítésében – simán ki tudja ebrudalni. Na, de a mandarin nem tágít! Rögtön érezhetőnek kellene lennie, hogy fajsúlya, roppant belső és testi ereje van, nem egy a sok közül, hanem igazán valaki. Hát ezt most nem érzem. Éreztem például Szakály György esetében, akinek lángra gyúltak a szemei a vágytól. Éreztem Markó Iván esetében, a Győri Balettben, az általa is koreografált előadásban, és bizony éreztem az Állami Bábszínház világot megjárt produkciójában, B. Kiss István alakításában, de miután ő meghalt, és a produkció még sokáig műsoron maradt, már kevésbé. Most azt érzem, látom, hogy Radziush Mikalai, ez a tökéletes alkatú, magas és szép férfi, becsülettel letáncolja a koreográfiát, de nem jön tűzbe, nem lángolnak a szemei, nem kerül mindent elsöprő viszonyba a lánnyal, aki pedig Carulla Leon Jessica jóvoltából erre abszolút rászolgálna. És a Vajda Gergely által vezényelt zenekarban is ott a tűz, a láz, a veszélyes szenvedély, tehát adják alá a „lovat” rendesen. A mandarin eltáncolásához/eljátszásához átütő erejű, elementáris megjelenítésére, nagy személyiségre van szükség. Már az is szerencsés, ha egyetlen ilyen jelentős művész van egy társulatnál. Hogy három szereposztásnyira való lenne, azt erősen kétlem. Így viszont a hiányérzet is erős.
Amúgy A csodálatos mandarin éppen azért, mert annyira felkavaró, viharos erejű, „zárószám” szokott lenni.
Leginkább A kékszakállú herceg vára című opera, A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin szokott lenni a sorrend. A Bábszínház jó ideig nemzetközi színvonalon tartotta repertoárján a három Bartók balettet, amiket most az Operaház Bartók TáncTriptichon címmel mutatott be. Ezen az estén A fából faragott királyfi a második darab és a Táncszvit az utolsó. A mostani első, A fából faragott királyfi, nem premier, tavaly volt a bemutatója A kékszakállú herceg várával párosítva.
A fából faragott királyfi koreográfusa Velekei László, Rózsa István díszlettervező, Rományi Nóra jelmeztervező és Pillinger Tamás világítástervező segítségével szép mesevilágot idézett meg. Időnként varázsos a látvány. Festőiek a fények. Az előadás jól érzékelteti a mesebeli próbatételt, hogy mind a Balázsi Gerő Ármin adta királyfinak, mind a Felméry Lili alakította királylánynak meg kell szabadulnia a világi hívságoktól, koronától, vagyontól, rátarti gőgtől ahhoz, hogy egymáséi lehessenek. Először a királyfinak állja útját a megduzzadó patak, „tesznek neki keresztbe” a megelevenedő fák, amiket a táncosok nagy elánnal testesítenek meg. Engem némiképp zavar, hogy a Rónai András adta fabábú ugyanolyan szép szál legény mint a királyfi, ahelyett, hogy tényleg fatákolmány lenne, hiszen éppen az a lényeg, hogy a királylány akár egy fabábuba is belehabarodik, ha koronát, palástot, ékszert aggatnak rá. Éppen ezekkel a hívságokkal kell leszámolnia ahhoz, hogy ne a külsőségekbe, a gazdagságba, a pozícióba szeressen bele, hanem egy férfiba. Carulla Leon Jessica tündérboszorkánya pontosan azért mozgósítja a természeti erőket a fiatalok elé akadályként, hogy ezeket leküzdve rájöjjenek az igazi értékekre, és úgy istenigazából egymásra találjanak.
A Várnagy Kristóf koreografálta Táncszvit a balettkar jutalomjátéka. Mindenki kiragyoghat kicsit a lendületes összteljesítményből. Nincs is díszlet, illetve fehér falak vannak, így minden figyelem a táncosokra összpontosul a nagy üres térben. Bár Pillinger itt is többször „befesti” a teret fénnyel. De van „verőfény” is, amikor a legkisebb mozdulat is jól látható. Bartók Budapest születésének 50. évfordulójára írta az ünnepinek szánt, tőle akár szokatlannak is nevezhető, életörömtől kicsattanó, fölöttébb játékos zenét, amiben öt különböző táncot eleveníthetnek meg a Magyar Nemzeti Balett művészei.
Jó a három Bartók-balettet együtt látni, akkor is, ha az ami a színpadon történik, olykor inkább csak tetszetős, dekoratív, s nincs feltétlenül pariban Bartók zsenialitásával.
