Az első kérdés itt az, hogy valóban a palesztinok-e a háború okai; a második, hogy ki a hibás a két fél közül; a harmadik pedig, hogy arányban áll-e az izraeli visszavágás a palesztin akcióval. Ha valaki kevéssé ismeri a térség problémáit, hajlandó csak indulati szinten kezelni a kérdést a hírek, riportok - általában politikai irányultságot is tükröző - hangvétele alapján. Sajnos pont az ilyen bonyolult és tragikus esetekben nem szabad a történelmi múlt és a külső hatások ismerete nélkül véleményt alkotni.
Október 7-én újabb palesztin fegyveres támadással kezdődött meg a Közel-Kelet, ezen belül Izrael és a gázai övezetet uraló, Hamasz nevű palesztinai-arab politikai és katonai szervezet háborúvá szélesedett konfliktusa: egy újabb a térség háborúinak végeláthatatlan sorában. Az a még itt is szokatlan brutalitás, amivel a határon átcsapó palesztin fegyveresek civileket, köztük nőket és gyerekeket öltek meg és raboltak el, teljes joggal döbbentette meg a világ civilizáltabb részét. A biztosan bekövetkező, elkerülhetetlen válaszcsapás az izraeli hadsereg részéről most már több tízezres számban okozott halált, sebesülést és romokat a Gázai övezet nevű földcsíkon. Ez a következmény a Gázai övezetet uraló Hamasz szervezet vezetői számára nem lehetett kétséges a támadás megindításakor sem.
Ugyanekkor a fejlett nyugati demokráciák azzal szembesültek, hogy az országaikban élő muzulmán bevándorlók és egyes szimpatizánsaik milyen komoly erővel kezdtek nagy létszámú utcai tüntetésekbe a „palesztin ügy” mellett. Ezen belül viszont antiszemita uszítást, vallásháborúkat idéző fenyegetéseket is harsogtak az őket befogadó, általában szekuláris, a vallásokat tiszteletreméltó személyes magánügynek tekintő ország ellen, mondván, hogy az istentelen és romlott. (Csak azt nem mondták meg, hogy akkor ők mit keresnek ott.) Ráadásul évtizedekbe és rengeteg rendőri/katonai munkába került, amíg a sok vonatkozásában innen eredő, a „Nyugatot” érő terrortámadásokat meg lehetett szüntetni, vagy legalábbis jelentősen visszaszorítani – bár az ilyesmiből egy is sok.
Izraelt a nagyhatalmak érdekei hozták létre az ENSZ bábáskodásával 1948-ban, amit egy jelentős zsidó bevándorlás előzött meg, ami jelentősen felduzzasztotta az eredetileg és történelmileg is ott lévő zsidó lakosság létszámát. Emiatt már 1947-ben polgárháborús viszonyok alakultak ki az akkor britek által irányított területen. Ezt betetőzte az, hogy Izrael megszületése pillanatában megindult a szomszédos és távolabbi arab országok támadása, ami arab katonai vereséggel végződött, egy tűzszünet formájában. Palesztinok tömegei menekültek a szomszédos arab országokba, ahol jelenlétükkel befolyásolták a belső politikai erőviszonyokat.
A nemzetközi helyzet jelentősen megváltozott, amikor Egyiptomban Nasszer tiszttársaival együtt 1952-ben megdöntötte a királyságot, és létrehozott egy arab nacionalista köztársaságot. Hasonló folyamat játszódott le Szíriában, ahol a köztársaságon belül történt katonai hatalomátvétel; majd később, már 1958-ban Irakban döntötték meg a hasemita uralkodó hatalmát. Ezek az országok a Szovjetunióhoz fordultak fegyverzetért és támogatásért, cserében a befolyásért a térségben.
Az arab országok háborút vesztettek Izraellel szemben 1956-ban, 1967-ben, 1973-ban. Palesztinából az arab lakosság újabb tömegei menekültek a környező országokba.
Geopolitikai és gazdasági jelentősége miatt a térség a nagyhatalmak „proxy” konfrontációjának a színtere lett. 1970-ben Nasszer meghalt, a helyébe lépő Anvar Szadat elfordult a szovjet támogatóktól és az USA és a „Nyugat” felé nyitott. Az egyiptomi muzulmán szélsőségesek 1981-ben megölték egy díszszemlén.
A palesztin menekültek szervezetei 1965-ben egyesültek a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) néven. Amikor a jordán királyi hadsereg kiűzte a hatalmaskodó palesztinokat, Libanonba tették át székhelyüket, Bejrutba. Tevékenységük értelemszerűen megfelelt támogatóik elvárásainak, támadásaik iránya és intenzitása ettől függött. A libanoni társadalom megosztottsága és az államhatalom gyengesége miatt gyakorlatilag szétverték és polgárháborúba taszították az országot. 1979-ben Iránban megbukott az iráni uralkodó, az Amerika-barát sah. Egy militáns, iszlám síita köztársaság jött létre főpapi vezetés alatt, programjában a teljes nyugat- és Izrael-ellenességgel és az iszlám törvénykezés visszaállításával. Ez azzal járt, hogy az amúgy is széttagolt libanoni társadalomban a síita csoportok jelentős anyagi és fegyver-ellátási, kiképzési támogatást kaptak. Ebből nőtt ki a mai síita Hezbollah jelentős fegyveres ereje Libanonban. Bár a palesztinoknál szunnita volt a többség, ez nem akadályozta Iránt abban, hogy támogatásukat később, az idők folyamán ne terjesszék ki rájuk is, főként szír közvetítéssel.
Mivel Egyiptom már nem támogatta a palesztin fegyveres akciókat, a PFSZ más támogatókat kezdett keresni, és külföldön nézett ki célpontokat saját, Izrael-ellenes tevékenységéhez, cserében pedig kiképzéssel, fegyverrel támogatott „nyugati” terrorista csoportokat - egymásnak „barter” akciókkal fizettek. Az izraeli fegyveres erők az Izrael érdekeltségei elleni támadásokat következetesen megtorolták, és túszszedéses akciók estén is leszámoltak a támadókkal, akár a túszok életének árán is.
Mivel a palesztinok aktivitása Libanon területéről tűrhetetlenné vált, Begin miniszterelnök és Saron tábornok, védelmi miniszter - Egyiptom felől már biztonságban érezvén Izraelt - Libanon lerohanása mellett döntött. 1978-ban elfoglalták dél-Libanont a Litani folyóig. Később, 1982-ben indult meg a teljes erejű támadás: elérték Bejrutot, a PFSZ vezetése Jasszer Arafat elnökkel együtt végül is távozni kényszerült.
Izrael ekkor a nemzetközi megítélésben és a saját belpolitikájában is megváltozott helyzetbe került. Mindeddig a kis, bátor Dávid volt, aki az arab Góliáttal szemben a létéért küzdött hősiesen, most viszont erőszakos hódítónak tűnt, ráadásul a hadsereg, az IDF lábhoz tett fegyverrel nézte végig azt a mészárlást, amit az általa támogatott keresztény és muzulmán libanoni frakciók fegyveres csoportjai a palesztin menekült táborokban műveltek. Mindez Saron védelmi miniszteri lemondatásához vezetett Izraelben. Végülis Izrael kivonult Libanonból, majd 2005-ben már Saron kormánya idején a Gázai övezetből is. A ciszjordán terület gyakorlatilag Izraelen belülre került, és a Gázai övezet maradt határos Izraellel. Mindkét terület infrastrukturálisan és gazdasági együttműködés szempontjából rá van szorulva az Izraellel való jó kapcsolatra.
A palesztin mozgalom már Arafat idején is meghasonlott. 2007-ben a Palesztin Hatóságot Gázában a Hamasz mozgalom kiszorította a hatalomból, gyakorlatilag csak Ciszjordánia maradt az övé. A fő ellentét az, hogy a Palesztin Hatóság keresné a megoldást az Izraellel való kapcsolatok normalizálására, a Hamasz keményvonalas lévén ezt elutasítja, sőt a két állam megoldás elfogadása is árulásnak számít a szemükben. A szélsőséges Muszlim Testvériség mozgalomból valaha kinőtt Hamasznak már mindenki áruló. Mivel a palesztinok számára küldött nemzetközi és arab országokból érkező támogatások rajta keresztül érkeznek, a Hamasz kormányként viselkedik, és kegyként osztja el a javakat. Ami egyrészt azt jelenti, hogy hálára kötelezi a lakosságot, másrészt meg kell felelnie egyes támogatói igényeinek.
Mindezt figyelembe véve már nem tűnik nagyon bonyolultnak válaszokat találni a kezdeti kérdésekre. A mostani háborúnak nem a palesztinok az okai, hanem azok a támogatók, akiknek ez az elvárásuk. Van, aki tudja ezt a Hamasz vezetői és harcosai között, van, aki csak hasznos gyalog a sakktáblán. Biztos volt, hogy a támadás brutalitása kiváltja a kemény válaszcsapást, a kérdés csak az, hogy ez kinek lehet érdeke a nyílt vagy a háttérbe húzódó támogatók közül.
Az, hogy a Hamasz szemmel láthatóan régóta készült erre a támadásra, még nem indokolja az időzítést: a fegyveres összecsapás önmagában soha nem került ki a kínálatból. Most Iránnak van a legnagyobb befolyása és elegendő lehetősége, bármikor szívesen tör borsot az ördöginek kikiáltott USA és a gyűlölt, dekadens nyugati világ orra alá. Az ezzel a világgal éppen komoly konfliktusban álló Oroszország most a barátja, sőt régebben is onnan kapott támogatást nukleáris terveihez; fegyverkereskedelmi kapcsolatban vannak, biztosnak tűnik, hogy bizonyos előnyökért megéri a palesztin konfliktus felelevenítése.
Oroszországnak ráadásul ez nagy segítség, megosztja és elvonja ugyanis az USA és Európa figyelmét és anyagi lehetőségeit, az orosz-ukrán háború kellős közepén. Ezzel együtt meglepő, hogy mennyire magára maradt egyenlőre a Hamasz, ugyanis a Hezbollah minden katonai lehetősége ellenére némi rakétázáson túl nem lépett bele a konfliktusba - nyilván Irán igényei szerint. Valószínű, hogy ez még világpolitikai alkudozások tárgya. Az IDF-el szemben a Hezbollahnak katonailag nincs esélye, viszont Izraelben egy elhúzódó konfliktus mindenkinek rossz, kivéve az éppen hogy hatalomban maradt Netanjahut. A palesztinok meg hadd küszködjenek.
A Hamasz vezetői nemzedékeken át öröklődő gyűlölséget használnak ki, és tudatosan hozzák olyan helyzetbe polgáraikat, amibe csak belepusztulni lehet. A konkrét esetben egyértelmű, hogy a Hamasz vezetése által indított brutális támadás menthetetlen, bármilyen sötét is a sok évtizedes konfliktus múltja.
Megmarad még az utolsó kérdés: arányos-e a válasz. A médiában érthetően sok biztonságpolitikai és katonai szakértő szólal meg. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy ilyen szinten egy katonai akció egyszerű technikai okokból nem képes válogatni az emberek között, különösen ott, ahol évek óta használják a civileket élő pajzsként fegyveres emberek, és iskolák, kórházak, templomok alá bújnak katonai létesítményeikkel. A vezetőiknek az a szempont, hogy a nemzetközi médiában be lehessen mutatni a valóban kétségbeesett rokonságot és az ártatlanul elpusztított gyerekeket, ugyanis csak ez számít. Az IDF-nek viszont rombolnia kell, ha a városharcban szükségszerű, nagy személyi veszteségeket minimális szinten akarja tartani.
Iszonyúan farizeus dolognak tűnik, amikor az ördög irtózik a bűntől, és nagyhatalmak vezetői követelik a civil életek óvását, persze helyeselhetően, csak van egy kis baj. Az amerikai és angol bombatámadások Németország ellen rengeteg civil áldozattal jártak, ők is túlfizették Coventryt, de enélkül az agresszor náci Németország legyőzése még nagyobb véráldozatba került volna. És ez igaz a Japánra ledobott atombombára is, ami sokkal több civil áldozatot követelt, mint Pearl Harbour. Mondjuk a vietnami háború vagy az afganisztáni szovjet beavatkozás civil áldozatairól már ne is beszéljünk.
Sajnos, mi, a nép, mi is felelősek vagyunk azért, hogy milyen hatalmat veszünk a nyakunkba és tűrünk el, sőt támogatunk. Ha agresszív, felelőtlen bolondokat, a visszahatást az is elszenvedi, akinek a dolog nem tetszett, mert a golyó nem válogat. A németek többsége lelkesen támogatta Hitlert, de Drezda vagy Hamburg romjai alatt azok is ott maradtak, akik előbb vagy utóbb ráébredtek, hogy kit támogattak.
A szerző ny. mérnök alezredes, kandidátus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.