A magyar gazdaság, és főleg az ipari termelés visszaesése már csak a 2008-2009-es válsághoz mérhető, az infláció, a forintárfolyam, a hiánynövekedés és szinte az összes többi mérőszám terén pedig ugyanolyan, vagy még rosszabb a helyzet. A teljesítmény, amit az Orbán-kormány fel tud mutatni a válságkezelésben, semmivel sem meggyőzőbb annál, amit a Gyurcsány Ferenc, vagy pláne Bajnai Gordon mutatott. Ez van a képen – de kit érdekel ha megoldható, hogy az emberek inkább a keretről beszéljenek? Márpedig a keretezés egészen más. Most Európa lábon lövése van, meg Brüsszel elhibázott szankciós politikája, rogyadozó EU (haldoklás közben azért küldhetne egy kis apanázst a mi túlélésünkhöz), szuverenitásvédelem, szabadságharc – mit számítanak ilyen drámai díszletek között a tények?
Amikor az utókor megpróbálja majd megfejteni, mi volt a titok, amellyel a NER fenn tudta tartani a sikeresség illúzióját a legsúlyosabb kudarcok között is, a magyarázatok között biztosan ott lesz a fegyelmezett és az írástudatlanok szintjére lebutított kommunikáció, meg a politikai talentum (és a hiánya az ellenoldalon), a mérhetetlen erőforrás-előny is. Azaz például a lehetőség a néplélek apró rezdüléseinek felmérésére és annak nyomán az üzenetek folyamatos hangolására. A megfejtéshez alighanem itt járunk a legközelebb: nem is a társadalomtudomány eszközeinek és eredményeinek tömeges igénybevételeinél, hanem magánál az erőforrás-különbségnél. Amit annyival szoktunk elintézni, hogy a Fidesznek micsoda remek érzéke van a politikai napirend meghatározásához, az a valóságban az érzékek helyett sokkal inkább a kétharmados többséggel átnyomott új médiaszabályozás, a közmédia gyarmatosítása, a cenzúrahivatalként működő médiahatóság, a sok-sok törvénytelen (bizony, még a kormánypárt saját törvényeit is sértő) egyoldalú beavatkozás a médiapiac működésébe, a pártsajtóhoz irányított és a pártüzenetek felhangosítását szolgáló közpénz-százmilliárdok sora, meg a mindezt immár majd’ másfél évtizede bénultan figyelő európai intézményrendszer. Rendben, Magyarországon van még kormányfüggetlen sajtó, de a hatóköre évről évre szűkül, a közéleti tájékoztatásban rég nem éri el már az egyharmadot sem, a rádiózásból teljesen, a nyomtatott sajtóból majdnem teljesen kiszorult. Az az egyszólamúság pedig, ami a kormányoldali térfélen (tér-kétharmadon) van, történelmileg is példátlan: nemhogy Kádárnak, de Rákosinak sem volt – és a külföldi kortársak közül is csak Kim Dzsongunnak meg néhány tettestársának van - ilyen kritikátlan, még a kérdésfeltevésig sem merészkedő udvari sajtója.
A politikai napirendet nem a Fidesz diktálja. Számtalan esetet tudunk, amikor a párt is csak utólag értesül róla, és törvényszerűen lefagy mindig, amikor egy váratlan szituációnál Orbán Viktor épp nincs idehaza, vagy valamilyen okból nem tud konzultálni a hazugság-manufaktúra szakértőivel. De a varázslat ettől még működik. És aki azt hiszi, hogy azért a valóság átfestésének is vannak határai, gondoljon megint csak Észak-Koreára.