– Mindenekelőtt: az Isten megsegít – kezd mondandójába a sötét belgrádi éjszakában Milos, a kegytárgybolt bomberdzsekis eladója, miután beszaladt a Szerbia-lobogós sapkájáért. Így mégiscsak hitelesebb a háborút kívánó hazaszeretet. Amúgy nem gondoltuk, hogy Milos kötélnek áll. Az imént még az éppen istentiszteletet tartó lelkészt ajánlotta, hogy beszél nekünk a Szent Lukács apostolról elnevezett ortodox templomról. Bennünket azonban a szomszédos betonkerítésen tündöklő szerb nacionalista szöveg érdekelt: „Amikor a hadsereg legyőzi Koszovót.”
– Amúgy pedig Koszovó mindig is szerb föld volt. Keresztény föld, ami tele van szent helyekkel. Szerbia elválaszthatatlan része – folytatja. – A probléma még a kommunista időkben kezdődött, amikor Tito betelepítette az albánokat Koszovóba, a szerbeket meg szanaszét szórta Jugoszláviában. A tömeges betelepítés után az albánok elkezdték lerombolni a szerbek templomait, házait, és atrocitásokat követtek el, papok fejét vágták le. Ezzel szemben a szerbek nem bántották a muszlim dzsámikat, sem az albánokat. A szerbek egyértelműen áldozatok. Valójában az albánok vették el a szerbek jogos tulajdonát, és nem fordítva – sorolja a történelmi sérelmeket. A NATO-t a pokolra kívánja, mert szerinte úgy bombázták 1995-ben Belgrádot, hogy nem ismertek sem istent, sem embert, és gyerekeket öltek.
