Mégsem
Lehettünk volna puhatestűek.
Lehettünk volna édes vérré, mára mégis
vénné lettünk: parkban hintázó fák.
De megesik még, hogy tavak is kelnek,
és a rozsdás ikermacskák az éj dús
felét újra átvonítják. Bogarak rezegnek.
Itt holdezüst csörög, ott szolgalelkű boglárkák.
Zord ágakat markol minden kéz.
Üveghold hajlítja a szem tengelyét.
Kései fehér
A megíratlan lap fölött valaki
az egyre halkabban kattogó, egyre kisebb
kitérésekkel lengő metronóm ütéseit
hallgatja. Az ősz remegő ujjait
ott tartja az ütőéren, apadó pulzust számol
a nyüszítve születő mondatok között.
Egy fehér kesztyű görcsbe rándul
az asztallapon.
Vendég
A fekete frakkos férfi előlépett,
mint apánk, mikor beszélni akart kelet-
európai történésekről: a Donbász-vidék felől
süvítő robbanás löketét visszaverte,
talán el is nyelte a csukódó ajtószárnyakba
mart, hőkezelt keményfa mintázat.
Emlékezetből idézem meg a balettórák
mozdulatait, ahogy láttam a drámai spirált,
törékenyen felvillanó nyakszirtet havas-fehéren,
üveghangokat a bunkerszínház deszkái alól.
A bevésődés szakaszában valaki
lopott mozdulattal órájára néz, el nem csettent
gránátok bizonytalanságában csendre int,
méltatni kezdi a szempárt, melyet
a vendég a feltárulkozás pillanataiban is
takarni igyekszik, ébredéskor.
Ünnep
El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alá rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.
Létezik a megbocsátáson túl
egy szempár, a nézőpont ünnepélye –
közelgő hegyomlás a képzeletben.
Zenit, mely túlmutat az ígéretek láppá
lett taván, hová a mammonnak urai
rég nem fürödni, csak süllyedni járnak.
Egyedül, de csakis a megszentelt tekintet
képes és méltó észrevenni a mocsár
körül éledő pompát, a katarzist,
melyben az újjászületés fehértollú
madarai öltözködnek.
