Ha kellő távolságból nézzük, akkor egy már-már hibátlan bohózat bontakozik ki a szemünk előtt. Tudjuk jól, hogy a műfaj két legfontosabb eleme az időzítés, illetve az, hogy a szereplők egyet mondjanak és mást cselekedjenek. És mi bőven vagyunk az erre alkalmas figurák tekintetében.
Például a gyermekek védelmét szent feladatát hirdető főhős elnöki kegyelemben részesíti a botrányos esetek eltussolásában és elhallgatásában segédkező igazgatóhelyettest. Mert a pedofiloknak nincs kegyelem, indokolják, és az elítélt bűnös valóban nem az – máris felharsan a hullámzó kacaj a nézőtéren. (Ez majdnem olyan jó poén, mint amikor a migránsokat nem szenvedő hatalom sorban engedte szabadon az embercsempészeket, nehogy elapadjon az utánpótlás.) Ráadásul mindez a pápalátogatás leple alatt zajlik, az első olyan szentatya esetében, aki valóban küzd az egyházon belüli pedofília ellen. Erre már kénytelen vagyunk csettinteni, hiszen egy jó komédiaszerző minden apró részletre odafigyel. Aki az érzelmi húrokat is remekül pengeti, hiszen a bűntárs felmentésének nem hivatalos magyarázataképpen csakhamar előkerült a 85 éves, egyedül élő erdélyi édesanya is. Egy jó bohózatban ugyanis a mindenre gondoló bűnöző még idejében gondoskodik egy Erdélyben élő rokonról, mert az csakhamar eltereli a figyelmet mindenről.
És akkor ott van az igazságot terelő juhász, akinek ez a szerep a mindene, jutalomjáték mondhatni, és már önmaga szobrának felavatásához érne, ám a darab közepén a romantikába öltöztetett nagyapjáról igen csúf dolgok derülnek ki. Mire a juhász meghatottan közli, hogy rendben, bizonyos dolgokban tudatosan füllentett, mert tartott a botránytól. Hát persze, hogy mindenki gurul a nevetéstől.
De hol van még a csúcspont! Az akkor jön el, amikor a pápai születésű porondmester tiszteletbeli székely címeket osztogat, majd ötvenszavas mondatban ad pontos helyzetjelentést, illetve kellő éleslátással írja le a mindannyiunkat fojtogató gondokat. Hogy ne lőjük le teljesen a poént, csak részletet idézünk: „az európai embereket célzó, különféle eszközökkel zajló mentális agresszió, a fiataljaink nemi önazonosságát megcélzó életveszélyes lélektani és biológiai manipulációk”. Ebben az a szép, hogy némi módosítással (ha kivesszük az „európai”, „nemi” és „biológiai” szavakat), annak adja remek diagnózisát, amit nap mint nap maga is művel a hatalom felkent képviselőjeként. Hát ki ne fetrengene erre? Pláne, ha közben elképzelik a bajszos urat, a parlament elnökét lajbiban.
Hogyan lehetne ennek a túl sok felvonássá bővülő bohózatnak véget vetni? Talán ha a megbolondulástól védő (ha komolyan vesszük a látottakat) humorérzékünket valódi dühre cserélnénk le. Mert amíg van nevetés és taps, addig a szereplők tálcán hozzánk elé az újabb és újabb fájdalmas poénokat. Ám a valóság olykor még a komédiákban is rá-rázuhan a szereplőkre, hogy aztán továbbgyűrüzzön a nézők felé. De jó lenne ha most mindez fordítva történne: ha a nézők taszigálnák le a valóság nevében a fáradni nem látszó szereplőket a színpadról.