– Én is csak ember vagyok! – huppant a fotelbe fáradtan Pici, és a gallér mögé suhintotta a második borókapálinkát. – Ne kíméljen! Miért pont maga tenné? – gyakorolta a szövegét a Kolozs megyei látogatásra. Erősnek próbálta mutatni magát, de félmosolyából legfeljebb egy gyémántlakodalmát ünneplő ketrecharcos vitalitását sikerült kipréselnie. Kibuggyant a végtelen sértettsége. – Pfff! Brüsszel! Még a neve sem áll jól!
Pici le volt konyulva piszkosul. Tizenöt év utcai harcosság még egy könyörtelenre keményedett gerinces antikommunistát is megpróbált volna, nemhogy őt. Már rég nem hitt semmiben. Már rég nem hitt valamiben sem. Már abban sem hitt, hogy valaha hitt bármiben, ami valami volt, de legalábbis nem semmi. (És most még ez a mondat is.)
Nem volt jó napja. Rég nem volt egy jó napja. Már nem is emlékezett, hogy valaha volt egy jó napja.
Brüsszel ködös löttye telepedett a benne eltemetett liberális jogásztanonc derűjére, emberségére, tisztánlátására. És a pipától sem látott.
Napszállta után fékezett Pici mikrobusza a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség épülete előtt. A TEK átvizsgálta az Arges utca környékét ismét. Beslisszant. A neurostimulátoros masina már bekapcsolva várta. A személyzet szétszéledt. Ezt azért már ők sem akarták látni a szemükkel. A főtanfelügyelő is hazament. Előbb még megüzente, hogy ez csak egy kísérleti dolog, amolyan játék, nem kell halálosan komolyan venni. Bár neki végül is bejött. Újságírók előtt próbálta ki. Azt ugyan nem mondhatja meg, milyen eredménnyel, hiszen ő a főtanfelügyelő, és meglehetősen furcsa lenne, ha most bejelentené, hogy a pályaválasztási tenyérjósló gép szerint ő lesz a következő miniszterelnök. Vagy pék lesz, és pékezni fog napszálltától napkeltéig. Nem akart pékezni. Ilyen sokat főleg nem. Ráadásul mindennap. Hülyeség, gondolta a főtanfelügyelő, aminek semmi köze nem volt Picihez. Ha csak annyi nem, hogy Pici sem akart pékezni. Pont pékezni, és pont akkor, amikor sehol egy kormányzati kommunikációs kamerás stáb? Ennek semmi értelme, gondolta volna Pici, ha tudta volna, mit gondol a főtanfelügyelő.
A tenyérjósló gép egy sötét szobában pihent. Éppen tenyérre várt.
Ha ember lett volna (mint egy fordított világban, ahol az emberek veszik át a gépek szerepét, és a hétnapos munkahét a kutatások tárgya a világ nagy egyetemein), akkor hívhatták volna a család tenyérkeresőjének. De itt nem volt család. Nem volt családvédelem sem. Erről eszébe jutott egy nagyszerű álma, amikor az OLAF-ról tartott nemzetközi sajtótájékoztatón egy szerencsés nyelvbotlás után az Európai Családellenes Hivatalt szapulta. A csalásnak semmi értelme, gondolta álmában, hiszen az nem csalás, ha a kommunisták elől ellopjuk, amit szerintünk ellopnának a kommunisták. Nem is csak szerintünk, hanem egészen biztosan. De hogy kétséget kizáróan megjöjjön a valóságos igazságos megkérdőjelezhetetlenség: kérdezzük meg az embereket! Ők tudják. „Ön szerint is minden tolvaj kommunista ellopna mindent, mi a keze ügyébe kerül, avagy persze!” Gergely, konzultálhatnék, írta a jegyzetfüzetébe.
Kedve szottyant Picinek. Beült a gépbe. Színes fényei álmosan pislogtak rá. Bekapcsolta. A TEK az ajtóban strázsált. Amíg a gép bemelegedett, elolvasta a szomszéd monitoron futó híreket.
„Csütörtökön óriási örömhírt kapott egy középiskolai pedagógus: 1975 év múlva előreléphet.”
Vakarta a fejét erőst. Nem volt nála a telefonja. Pedig most majdnem kirúgott egy minisztert. Ínyére lett volna. – Pedagógusok, mi? Pfff! Velük hajtsuk a kínai elektromos autókat? Hülye lippsik! – élcelődött, és jót nevetett a viccén. Mindig ezt csinálja, ha jó viccet mond. Rosszat meg nem tud, legalábbis a kormányülésen mindenki dől a röhögéstől. Vagy sír. Kormányülés ez, nem szórakozni vagyunk, ötlött föl benne egy Esterházy-átköltés, amitől életében másodszor őszintén meglepődött. Az első akkor volt, amikor 2002-ben valami idióta nem hozott magával még egy embert, és ennek meg is lett a böjtje. Azóta semmit sem bíz a véletlenre. Még a szót sem ismeri. – Milyen véletlen? – tudja mondani kerek szemekkel.
Becsukta „A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség tenyérjóslásos módszerrel akar segíteni a diákoknak a pályaválasztásban” című Transtelex-hírt, amit már olvasott. Ránézett a Népszava Pápai-karikatúrájára, amelyen ő maga egy klasszikus kotyogóst felnyergelve készül a csatába a galád brüsszeliták ellen, de túl sandának tartotta a tekintetét.
„Pfff, már megint a Pápai! Mert rajzolni még szabad, mi?”, kérdezte maga elé, és már-már megfogalmazta a Hazafias Nemzeti Front elvárásai korunk karikaturistáival szemben, avagy a nénikéteket! c. elnöki tanácsi rendelet szövegét.
A Híradó.hu-val nyugtatta magát, és milyen jól tette. „Deutsch Tamás: A nemzeti konzultáció egyértelműen megmutatta, hogy a magyarok békepártiak.” Milyen igaz! Tökéletes! Még hogy a közmédia nem ír igazat, dörmögte maga elé. „Brüsszelből jelentjük – megbénították a várost a traktorostüntetések, körülzárták az Európai Parlamentet.” Úgy kell nektek, tökorrúak, gondolta maga elé, és olyasmit érzett, mintha éppen jól lenne. Belelapozott a brüsszeli uniós csúcs tudósításába. Ott állt a kép közepén (mint egy oroszlánkirály, egy István a király és egy Chuck Norris király legnemesebb tulajdonságait megéneklő kobzos legjobb idei teljesítménye), Emmanuel Macron, Ursula von der Leyen és Olaf Scholz a legmélyebb csodálattal övezik éppen, és várják a szíves megenyhülését, hogy 26 tagországnak ne kelljen körülményesen átlépniük. „Kiharcoltuk! A magyarok pénzét nem adhatják az ukránoknak! A háborúban nem veszünk részt, fegyvert nem küldünk, továbbra is a béke pártján állunk!”, olvasta magát Pici.
Mivel régóta nem volt képes más fejével sem gondolkodni, nem értette, miért világraszóló szégyen, hogy hetekig kérette magát, és hogy miért világos évek óta, hogy Putyin utolsó csatlósaként cselekszik.
A szakmaválasztási tenyérjósló gép türelmetlenül villogott. Cirkuszt és tenyeret kért. Kis hisztizés után (ami elégnek bizonyult) bedugta a kezét a nyílásba. A gép homokórázott. A gép még mindig homokórázott. A gép elviselhetetlenül sokat homokórázott. Pici a szája szélét rágta. A homloka is gyöngyözött, nyilván a sok kávéfőzős karikatúrától. Kijött az eredmény. Szenvtelenül fogadta. Arra nincs időm, kedvem meg pláne nincs hozzá, gondolta maga elé.
Pici nagy gázzal elindult, és meg sem állt addig, amikor már minden határon túl járt. Ez az én hazám, gondolta maga elé.
