;

színház;diák;rendező;Színház- és Filmművészeti Egyetem;Freeszfe;

Nem szeretnék olyan néni lenni, aki ráragasztja a Freeszfe-matricát a hátsó szélvédőjére, és leköpködi 60 év múlva is azokat, akik az SZFE-re járnak

- „Nem láttam a kiutat” – Budapest helyett Salzburgban diplomázott, Stuttgartban rendezett és Londonban képzeli el a jövőt a Freeszfe ellenállója

Vilmos Noémi egyike volt 2020 őszén a Színház- és Filmművészeti Egyetem ellenálló hallgatóinak, a sokak számára felejthetetlen október 23-i demonstráció felszólalóinak. 

2020 októberében, az SZFE-tüntetésen elhangzott beszéde után beszélgettünk. Mi történt azután?

Novemberben elhagytuk az egyetemet, megalakult a Freeszfe. A diplomamentő program keretében a Salzburgi Mozarteum-ban végeztem színházrendezőként. Tavaly nyáron mentem átvenni a diplomámat: bolyongtam egyedül a folyosókon, nem beszéltem németül. Ott volt egy angolul alig tudó lány, kérdezte, hogy én is elsős vagyok-e, mondtam neki: nem, én a diplomámért jöttem. Nagyon furcsa volt az ötéves képzésem megkezdése után nagyjából hét és fél évvel, idegen országban, idegen egyetemen befejezni. A Vas utcában és 600 méteres körzetében töltöttem egy időben az egész életem. A mai napig hiányzik az egyetemi éveim lezárása.

A Freeszfe-n voltak órái? Volt hagyományos diplomavédés?

Igen. De azután volt egy pont, amikor szükségesnek éreztem eltávolodni az egésztől. Igaz, ez bűntudattal is járt, mert addig úgy ismertem magam, mint aki a végsőkig kitart. Most már kicsit másképp gondolom: annak kell forradalmat csinálni, vagy tüzet szítani, akiben benne van és megmarad a szikra.

Miért kezdte érezni az eltávolodást? Megunta? Reménytelennek látta? Úgy érezte, hogy nem álltak ki az SZFE-sek mellett elegen?

Nem volt bennem a cserbenhagyottság érzése, sem csalódottság. Inkább kezdett nagyon megviselni mentálisan, ami történt. Főleg azokban az időkben, amikor hirtelen otthon kellett maradni a Covid miatt, közben pedig sok minden történt a világban is, velünk is. Azután az október 23-i demonstráció után egy rövid ideig megismertek az utcán, idegenek gratuláltak a Facebookon, és ez nagyon furcsán hatott a valóságérzékelésemre. Kellett egy kis levegő.

Eszébe jutott a tüntetés közösségi és személyes sikere után, hogy közéletibb, politikai pálya felé menjen?

Azt nem gondoltam soha, hogy a művészeti pályát le kéne cserélni. De játszadoztam a gondolattal, mert úgy éreztem, hogy akik ennyire bevonódnak a közéletbe, mint mi, azoknak nagyobb felelősséggel kellene szerepet vállalnia. Az SZFE-események arra ösztönöztek minket, hogy higgyünk a változásban. Az összes ismerősöm összes ismerőse akarja a változást, akkor azért csak benne van a pakliban, hogy ez meg is történjen. Elvégre nem lehet örökké az, ami most van. Hittünk benne: miért ne jöhetne most? Hiszen Orbán Viktor mindössze annyit mond: a lényeg, hogy bízzatok bennem. Ám még mindig rengeteg embert meg tud győzni arról, hogy egységesen gondolkozzanak. Míg a másik oldalon hónapról hónapra újragondolások és feloszlások történnek. Én olyan világban bízom, ahol van tere a kételynek és a vitának. De úgy tűnik, hogy ebben értéket, és nem szétesést, bizonytalanságot látni valóban kisebbségi privilégium. A 2022-es választási eredmény után nagyon mélyre kerültem lelkileg.

Van valami, amiről úgy érzi, hogy másképp kellett volna csinálniuk? Vidnyánszky Attila és az azóta távozott kancellár, Szarka Gábor is hangsúlyozta, hogy nyitottak a párbeszédre, ám az egyetemfoglalók illegitimnek tekintették őket, ezért nem álltak szóba velük.

Lehet, hogy pesszimista feltételezés, de nem gondolom, hogy ha bármi apróságot, vagy nagyobb dolgot másképp teszünk, az közelebb visz minket a céljaink eléréséhez. Nagyon úgy tűnt, hogy ez lejátszott meccs, ami váratlanul nagy ellenállásba ütközött. Az persze nagy kérdés, hogy ha Covid-törvények szigorítása ellenére bent maradtunk volna, akkor mi történik.

Azóta láttunk könnygázzal lefújt diákokat. Mit gondol azokról, akik maradtak, és azokról, akik azóta kezdték el az SZFE-t?

Sokat meccseltem magamban ehhez hasonló kérdésekkel az utóbbi egy évben, amikor kis kényszerszünetre ítéltem magam. Rájöttem, hogy a feszültség vagy a gyűlölet csak távolabb visz attól, hogy valaha megegyezés vagy párbeszéd legyen. Vagy egyszerűen egy olyan sétám egy budapesti utcán, ahol mosolyognak rám az emberek, mert mindenki biztonságban érzi magát - nem csupán fizikailag, mentálisan is. Nem szeretnék olyan néni lenni, aki ráragasztja a Freeszfe matricát a hátsó szélvédőjére, és leköpködi 60 év múlva is azokat, akik odajárnak. A "konkrét elkövetőkön" kívül megbocsátottam, ezt a feloldozást talán még nem állnék készen megadni, de megbékéltem azokkal, akik végül nem döntöttek úgy, hogy velünk tartanak, és azokkal, akik azóta jelentkeznek oda. Talán még azokkal is, akik tanítanak. Még egy projekt, hogy azoknak is megbocsássak, akik amúgy velünk értettek egyet, mégis abban a kritikus első évben jelentkeztek.

Átvette Salzburgban a színházrendezői diplomáját. Mégis kényszerszünetre ítélte magát. Miért?

Ahhoz, hogy fenn tudjam tartani magam, több projektet kellett elvállalnom, mint ami lehetőséget adott volna arra, hogy egy is úgy igazán szívből szóljon. Nagyon nyomasztott, hogy nem láttam a kiutat. Azután váratlanul jött egy szerelem. Egy magyar fiú, aki Londonban él. Beleugrani életem első párkapcsolatába és elmenni innen messzire, rövid távon megoldásnak tűnt minden problémára. Így 2022 októberében befejeztem az utolsó projektemet, azóta nem vállaltam többet, kivéve, amikor nyáron Bagossy László meghívott rendezni egy osztálytársammal együtt Stuttgartba, ahol ő színházigazgató lett. Nagyon izgalmas helyzet volt, ahol három magyar rendező angolul próbált 15 német színészt instruálni. A közönség reakcióiból úgy tűnik, sikerrel.

Londonban mit csinál?

Nem nagyon láttam, mikor lesz az életemben arra lehetőség, hogy megtanuljak főzni. Ez most megtörtént. Filmeket néztem, porszívózgattam. Nem gondoltam magamról, hogy túl emancipált lennék a háztartásbeli szerephez, de azt sem, hogy valóban ekkora szükségem volt nemcsak a mentális szünetre, hanem arra is, hogy a női princípiumból bármit megéljek. Nem szeretném egész életem pályájává ezt választani, de valami lényegeset tapasztaltam meg: jól esik gondoskodni valakiről, megfőzni az ebédet rá és kiteregetni a mosott ruhát.

Jól viseli a két ország közötti ingázást?

Sokkal nehezebb volt Pécs és Pest között hetente ingázni. Tanulságos és nem nagyon könnyű kikerülni egy olyan közegbe, ahol nincs saját szociális háló. Rájöttem például, hogy én soha nem kezdeményeztem barátságokat. Sok mindent megtanultam magamról. Azt is, hogy hiába gondoltam, hogy én egy született szabadúszó, vezetői szellemiségű karakter vagyok, ha nincsen valaki, aki kijelöli a feladatot és a kereteket, amit én kitölthetek a képességeimmel, akkor nem történik semmi.

Mik a tervei?

Jelenleg vízumra várok, legrosszabb esetben áprilisra bírálják el. A közép-hosszú távú terv, hogy legyen egy hétfőtől péntekig 8-tól 4-ig munka, amiből egzisztenciálisan fenn tudjuk tartani magunkat, és tudunk költeni kultúrára, mert különben nincs sok értelme Londonban élni. Délutánonként pedig szeretnék színjátszó csoportokkal dolgozni, közösséget teremteni olyan embereknek, akik kicsit el vannak veszve Londonban. Az már itthon kiderült számomra, hogy a professzionális színészeknél jobban motiválnak a civilek, amikor annyira lelkesek vagyunk a projektért, hogy fizetünk is érte, és ott a csillogás a szemekben.

Magyarokkal alakítana színjátszó csoportokat?

Bárkivel.

2020 októberében azt mondta, hogy az anyanyelvi közeg nélkül nem tudja elképzelni a színházrendezést.

Valóban ezt mondtam. Még nem próbálódott ki, hogy ezt a fajta, apróságokra, nyelvi finomságokra építő módszert, amit képviselek, meg tudom-e valósítani angolul, szintén nem angol anyanyelvűekkel. Bár Stuttgartban azért szereztem némi biztonságot. Azt viszont nem látom magam előtt, hogy valaha valamit ne az anyanyelvemen gondolkodva alkossak.

Idén, majd 2026-ban el fog menni szavazni?

A parlamenti választásokon biztosan. Nem tudom elképzelni, hogy ne Magyarországon alapítsak családot, de jelenleg azt sem, hogy Magyarországon tegyem. Kivételes helyzetben vagyok, csodálatos családdal. Mostanában jöttem rá, hogy ez mekkora érték. Nehéz elképzelni, hogy a jövendőbeli gyerekem ne ismerje úgy a nagyszüleit, vagy az unokatestvéreit, amennyire ez nekem megadatott. Jó lenne, hogyha nem kellene ebbe a bipoláris mentalitásba szocializálódnia és úgy tudna felnőni, hogy mosolygó embereket lát az utcán. Nagyon szeretném, hogy mire eljutok a családalapítás fázisig, addigra olyan ország legyen Magyarország, ahol jó élni. Szóval, arra mindenképp szeretnék szavazni, hogy közelebb kerüljünk ennek megvalósításához. És, hogyha lehetőségünk lenne erre egy kormányváltással, akkor még egyáltalán nem fogyott el belőlem a motiváció, hogy aktív részese legyek a fejlődésnek.

Névjegy 

Vilmos Noémi színházi rendező. Pécsett született 1998. január 30-án, a középiskolát a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában végezte. Elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, osztályvezető tanára Bagossy László és Kovács D. Dániel volt. Aktív részese volt 2020-ban az egyetem egyeztetés nélkül történt modellváltásával, és Vidnyánszky Attila vezette alapítvány térfoglalásával szembeni ellenállásnak. A 2020. október 23-i demonstráció egyik főszereplője volt. 2023-ban vette át diplomáját a Freeszfe diplomamentő programjának keretében a salzburgi Mozarteumban.

Csak most jelent meg nálunk Debreczeni József Hideg krematórium című vitathatatlanu alapműve Auschwitzról, amelyet nem sokkal a tábor felszabadulása után vetett papírra.