Kövér László megmondta: „valakinek utolsónak is kell lenni”. Mindezt olyan karakán szittya öntudattal, mintha ez dicsőség lenne. Pedig nagyon nem az. Mondhatnánk, hogy már nem számít, mert a Nyugat úgyis leírta országunkat a kultúrállamok listájáról. Csakhogy abban, ami nálunk a svéd NATO-csatlakozás ügyében (nem) történt, mint cseppben a tenger, úgy lelhető fel ennek a jobb sorsra érdemes országnak minden olyan nyűge, amit a 2010-zel beköszöntött modern kori despotizmus hozott ránk.
A miniszterelnökkel az élen a kormány összes illetékes tagja sokszor nyilvánosan fogadkozott, hogy „nem mi leszünk az utolsók”. Hazudtak. A kérdés az, hogy ezek után milyen alapon formálnak jogot arra, hogy bármely más ígéretüknek hitelt adjanak?
Az eset azt is jól példázza, mire számíthatunk abban a világban, ahová Orbán teljes igyekezetével kormányozza e kompországot. A Fidesz politikusai, élükön az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökével sokszor kijelentették, hogy folyamatosan egyeztetnek az ügyben Törökországgal. Most már egyértelműen látszik, hogy ez az egyeztetés egyirányú volt. Azaz mi igyekeztünk minden lehetséges módon a törökökhöz alkalmazkodni, ők pedig azt sem vették észre, hogy létezünk. Ilyen a „türk szolidaritás”.
Van abban valami megfejthetetlen paradoxon, hogy az a hatalom, amely külsőségekben és gondolkodásában egyre inkább a múltba réved, archaikus preambulummal tett hitet az Alaptörvényben történelmi értékeink szupremáciája mellett, két olyan országhoz – Oroszországhoz és Törökországhoz – köti a magyarság hajóját, amely országok ebben a történelemben csak mint megszállóink és forradalmaink leverői hagytak nyomot.
És hogy mi a baj a svédekkel? Kövér szavaival az, hogy „pocskondiáznak” minket. Érdekes módon azonban a hatalom mindeddig egyetlen olyan konkrét svéd kormányzati megnyilvánulást sem tudott prezentálni, amely valótlan vagy méltatlan állítást tartalmazott volna Magyarországról. Az igaz, hogy az ottani sajtó nagyobb része finoman szólva sem ír hízelgően rólunk, és az oktatásban is feltűnt egy olyan tájékoztató film, amelyet nem lehet dicséretként értelmezni. Merthogy Svédországban – a hazai viszonyokkal ellentétben – a politikai hatalom nem uralja le a média nagy többségét, és nem ők írják elő, mit és hogyan oktassanak. Állítólag ezt (is) hívják demokráciának. És persze ott sem minden úgy igaz, ahogy egyes médiumokban megjelenik, de ennek helyreigazítása csak akkor a hatalom dolga, ha az állítás azt sérti. Mindez persze itthonról már nem érthető, különösen, amióta Szuverenitásvédelmi Hivatal is gondoskodik arról, mi a helyes hozzáállás. Mindenesetre ebben még van mit tanulnunk a fentebb emlegetett két példaképünktől, Oroszországtól és Törökországtól.
A baj az, hogy nem csak ebben vagyunk utolsók. És most nem is a gazdasági mutatóinkra gondolok, bár az EU legmagasabb inflációja már akkor is beépült a bázisba, ha azóta jelentősen csökkent. Orbán Viktor utolsóként látogat Ukrajnába (ha egyáltalán), utolsóként válunk le az orosz gázról és olajról (ha egyáltalán), és igen: utolsóként jutunk hozzá a minket megillető uniós forrásokhoz (ha egyáltalán). Utolsóként látogatta meg Orbán a bukás előtt Mubarakot, Babist, Jansát, fogadta Bolsonarót, és még sorolhatnám. És sajnos minket hívtak a németek utolsó csatlósának akkor is, ha ez történelmileg nem igaz.
A kérdés pedig az, hogy van-e okunk büszkének lenni a mi utolsó voltunkra, van-e ennek bármilyen pozitív hozadéka Magyarország számára? Ha a világsajtóban való szapora szereplés ilyen lenne, akkor elégedettek lehetnénk, legalább annyira, mint a KDNP-s Nacsa Lőrinc, aki a közszolgálatinak csúfolt televízióban mondta el monológját arról, hogy a legutóbbi nemzeti konzultáció ismét bebizonyította, hogy „a magyarok többsége” a feltett kérdésekre adott válaszaiban egyetértett a kormánnyal.
Világos! Ezek szerint a magyarok többsége úgy másfélmillió ember, az a hétmillió pedig, akik nem kívántak részesülni a nemzeti konzultáció áldásaiból, nem számít magyarnak. Ha ilyen kevesen lennénk, akkor végképp ügyelnünk kellene arra, hogy ne mi legyünk az utolsók. Mert így esetleg le is maradunk a vonatról.
A szerző mérnök-közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.