- Toronyház a Szürke galambhoz

Az 1973-ban átadott, huszonkét emeletes toronyház a Petőfi téren Debrecen ikonikus épületévé vált az évtizedek során, hetvenkilenc méteres magasságával az ország második legmagasabb lakóépülete. Ahogy kilépünk a vasútállomásról, egyből ezzel a bármilyen esztétikumot mellőző, a szocialista korszakot megidéző épülettel találkozunk, amit az „öngyilkosok tornyának” is neveznek, mivel többen a tetejéről leugorva vetettek véget életüknek. (Persze akár szép is lehetne az épület, ha karbantartanák, felújítanák.) Ennek a tragédiákat is magában rejtő épületnek a 203-as lakásában nyitott a MODEM (Modern és Kortárs Művészeti Központ) és a Déri Múzeum Tar Sándor író életéről és megítéléséről kiállítást. A helyszínválasztás az íróhoz több szempontból is passzol: bár nem lakott konkrétan ebben a toronyházban, élete folyamán huszonnyolc albérletben lakott, utolsó lakhelye is egy panellakás volt. Emellett 1996-ban megjelent bűnregénye, a Szürke galamb egyik helyszíne is ez a huszonkét emeletes épület.

A tárlat mottója egy Szophoklész-idézet: „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?” A kiállítás nem Tar műveiből, hanem élettörténetéből és naplóbejegyzéseiből kiindulva mutatja be kortárs művészeti alkotásokon keresztül és az író személyiségét és a szocializmusban való szerepét, fel-fel bukkanó énjeit. Az író énjeinek újraértelmezése is érdekes lehet a látogatók számára: egyrészt Tar Sándor olyan párttag volt, aki besúgóként is tevékenykedett, másrészt homoszexualitásáról sem a hozzá közel álló számára, sem a műveiben nem beszélt. Tar szexuális orientációját az irodalomtörténészek sem tudják tényekkel alátámasztani, de egy-egy naplóbejegyzésében találhatók erre utalások. Ezzel szemben III/III-as ügynöki kiléte bizonyítottá vált 1999-ben – ezt a tényt maga vallotta be a nyilvánosság előtt –, ami miatt mind az írók, mind a munkások körében meghurcolták. (Tar Sándor elbocsátásáig, 1992-ig a Medicor Művek orvosi műszergyárban dolgozott. Besúgóként rosszindulatú volt, sokaknak ártott.) Ahogy a lakáskiállításon belépünk a konyhába, mindezekhez támpontokat adhat a kazettás magnóra felvett, irodalomtörténészekkel és egy egykori barátjával készített interjúk meghallgatása. A másik kettősség Tar életében az írói és a szakmunkási életének a kettőssége. A felvett interjúkban megszólaló Károlyi Csaba irodalomkritikus, valamint Deczki Sarolta irodalomtörténész szerint Tar például inkább a munkások között, a kocsmában érezte otthon magát, mintsem egy irodalmi eseményen.

Az ötletes helyszínválasztás és Tar Sándor belső feszültségekkel teli élettörténetének a kombinációja egy izgalmas kiállítást ígér, ám ezeket az ígéreteket a lakásban megjelenő kortárs alkotások már kevésbé váltják be. Egyes alkotások az alapötlet szintjén persze valóban megidézik Tar szellemét: ilyen például Gerhes Gábor Ex Libris T.S. című installációja, ami Tar fehér borítójú, üres könyvekkel teli, fiktív polcát jeleníti meg, vagy Kádár Emese egy kulcslyukat ábrázoló Tekintet című digitális rajza, ami Tar ügynöklétének kiderülését követő időszakra utal. Azonban e művek – ahogy a kiállítás más darabjai is – a megvalósítás során kissé megbicsaklottak, legalábbis a látványukkal nem nyűgözik le a látogatót, a rendelkezésre álló lakásteret sem töltik meg annyira, amennyire lehetett volna.

A tárlat egyik legjobban Tar életéhez kötődő eleme a kisebb szobában látható Kádár-kori kisemberekről készült utcafotók. Ahogy Tar is a munkások között élve – őket megfigyelve – az átlagemberek történeteit írta meg, ezeknek a képeknek a fotósa is mintha örökös megfigyelője lett volna a szürke utcákon sétálók hétköznapjainak.

A tárlat mottója egy Szophoklész-idézet: „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?” A kiállítás nem Tar műveiből, hanem élettörténetéből és naplóbejegyzéseiből kiindulva mutatja be kortárs művészeti alkotásokon keresztül és az író személyiségét és a szocializmusban való szerepét, fel-fel bukkanó énjeit. Az író énjeinek újraértelmezése is érdekes lehet a látogatók számára: egyrészt Tar Sándor olyan párttag volt, aki besúgóként is tevékenykedett, másrészt homoszexualitásáról sem a hozzá közel álló számára, sem a műveiben nem beszélt. Tar szexuális orientációját az irodalomtörténészek sem tudják tényekkel alátámasztani, de egy-egy naplóbejegyzésében találhatók erre utalások. Ezzel szemben III/III-as ügynöki kiléte bizonyítottá vált 1999-ben – ezt a tényt maga vallotta be a nyilvánosság előtt –, ami miatt mind az írók, mind a munkások körében meghurcolták. (Tar Sándor elbocsátásáig, 1992-ig a Medicor Művek orvosi műszergyárban dolgozott. Besúgóként rosszindulatú volt, sokaknak ártott.) Ahogy a lakáskiállításon belépünk a konyhába, mindezekhez támpontokat adhat a kazettás magnóra felvett, irodalomtörténészekkel és egy egykori barátjával készített interjúk meghallgatása. A másik kettősség Tar életében az írói és a szakmunkási életének a kettőssége. A felvett interjúkban megszólaló Károlyi Csaba irodalomkritikus, valamint Deczki Sarolta irodalomtörténész szerint Tar például inkább a munkások között, a kocsmában érezte otthon magát, mintsem egy irodalmi eseményen.

Az ötletes helyszínválasztás és Tar Sándor belső feszültségekkel teli élettörténetének a kombinációja egy izgalmas kiállítást ígér, ám ezeket az ígéreteket a lakásban megjelenő kortárs alkotások már kevésbé váltják be. Egyes alkotások az alapötlet szintjén persze valóban megidézik Tar szellemét: ilyen például Gerhes Gábor Ex Libris T.S. című installációja, ami Tar fehér borítójú, üres könyvekkel teli, fiktív polcát jeleníti meg, vagy Kádár Emese egy kulcslyukat ábrázoló Tekintet című digitális rajza, ami Tar ügynöklétének kiderülését követő időszakra utal. Azonban e művek – ahogy a kiállítás más darabjai is – a megvalósítás során kissé megbicsaklottak, legalábbis a látványukkal nem nyűgözik le a látogatót, a rendelkezésre álló lakásteret sem töltik meg annyira, amennyire lehetett volna.

A tárlat egyik legjobban Tar életéhez kötődő eleme a kisebb szobában látható Kádár-kori kisemberekről készült utcafotók. Ahogy Tar is a munkások között élve – őket megfigyelve – az átlagemberek történeteit írta meg, ezeknek a képeknek a fotósa is mintha örökös megfigyelője lett volna a szürke utcákon sétálók hétköznapjainak.