– Olaj.
A rövidke válasz nem Jockey Ewingtól hangzott el a Dallasból, hanem Schán Mária, az alig háromszáz lelkes, nyugat-baranyai zsákfalu, Gyöngyösmellék polgármestere mondta jól hallható áhítattal.
– Néhány éve kezdték kitermelni, azóta több, mint másfélmilliárd forint iparűzési adó érkezett az önkormányzathoz – folytatta a települést már harmadik ciklus óta irányító faluvezető. – Korábban ilyen bevételünk nagyjából nem létezett.
A település, amelynek költségvetése 2018-ban 97 millió forint volt, 2019 után évi 350-500 millió forint pluszbevétellel kalkulálhat. A tavalyi költségvetésben már 1,3 milliárd forint tartalék szerepelt.
A tízszámjegyű pénzeső viszont azonnal magyarázat a szigetvár-drávafoki útról bekötő, szinte sztrádaminőségű aszfaltra, a szintén tükörsima utcákra, a renovált templomra és világháborús hősi emlékműre, az éppen felújítás alatt álló hivatalra, a faluszerte friss vakolattal virító házakra, no és a valóban XXI. századi játszótérre, valamint a gumiborítású kosárlabda- és futballpályára. Mindezek láttán már kevésbé meglepő, hogy a falu az Egyensúly Intézet felmérése alapján – amelyről lapunkban korábban már beszámoltunk – az elmúlt tíz esztendő harmadik legtöbbet fejlődő, 5 ezer fősnél kisebb települése lett. No persze az évek alatt milliárdos adóbevételnek köszönhetően a sokévtizedes lemaradást nem lehetett néhány esztendő alatt eltüntetni-behozni, ám a környékbeli falvakhoz képest Gyöngyösmellék maga lett az irigyelt Kánaán. Persze minden viszonylagos, hiszen a 33,6 indexpont a kistelepülés rangsorban csak a 689. helyre elegendő, ám ha azt nézzük, hogy a két, eredendően hasonló adottságú szomszéd, Pettend és Kistamási a 2700-2900. pozíció között sorvad, máris megsüvegelendő a változás, hiszen öt éve még a baranyai „mini-Dallas” is hasonló mutatókkal szégyenkezhetett.
– Nem hallottunk róla, hogy mi lennénk a harmadik legjobban fejlődő falu – tárta szét a kezét Orsós Mária, aki nemhogy elképzelni nem tudja, mitől a nagy változás, de állította, nem is vett észre semmit a faluban. Hasonlóképpen értetlenkedett a januári napsütést kihasználva a kertjében serénykedő Bogdán Ferenc is, aki pozitívumként egyedül a háza melletti, impozáns játszóteret említette, mint újdonságot. Egy ötvenes nő szintén értetlenkedett, amikor a változásokról érdeklődtünk, majd, mintegy magyarázkodva hozzátette: nem a Rákóczi utcában, hanem a Kossuthban lakik – amúgy a két említett utca a Petőfivel együtt egy apró térben fut össze a faluközpontban –, így nem hallott semmiről.
Mások viszont jobban értesültek, igaz, hamar kiderült, mindannyian haszonélvezői a földben talált fekete aranynak, amelyet 2019 óta termel ki egy amerikai-magyar érdekeltség, jelenleg napi több, mint 10 ezer hordós mennyiségben.
Az önkormányzat ugyanis azon túl, hogy – a Magyar Közúthoz tartozó bekötőúttal egyetemben – rendbe tette az utakat, a faluképen is alakítana, s ehhez kétmilliós támogatást nyújt a helyieknek. Ennek köszönhető a legalább tucatnyi, frissen vakolt ház, a szintén több helyen látott modern nyílászárók.
– Számla ellenében fizetjük ki a költségeket, de nincs megkötés, bárki pályázhat, hogy felújítsa a házát – magyarázta Schán Mária. Aztán csendben hozzátette, árnyoldalai is akadnak a megnövekedett iparűzésiadó-bevételnek, ugyanis néhány év alatt halmozottan hátrányos helyzetű településből szolidaritási adó fizetésére kötelezettek lettek: az évente érkező százmilliók 30 százalékát be kell fizetniük a költségvetésbe. Többek között egyelőre emiatt sem tudtak belevágni nagy álmukba, a szennyvízcsatorna kiépítésébe, hanem pályázati lehetőségre várnak, ugyanis a saját kassza ehhez nem elég mély. Viszont az önrészt immár ki tudnák fizetni, ami nemcsak a helyiek számára pozitívum, de a környékbeli falvaknak is, akikkel konzorciumban próbálnának előrelépni ebben az ügyben.
– Tényleg sok minden megvalósult – bólogatott egy középkorú férfi –, de legyen itt bármennyi olaj (a felmérések alapján évtizedekre elegendő mennyiséget rejt a föld), ez a vidék sohasem lesz olyan, mint Nyugat-Magyarország, a Balaton környéke vagy a fővárosi agglomeráció.
Elképesztő mélységből, szegénységből kellene kilábalni, a legtöbb faluban a mindennapi normál élet alapjai sincsenek meg.
Nálunk legalább van bolt, viszont minden másért be kell járni Szigetvárra, ami 25 kilométer oda-vissza. Sokaknak már ez gondot okoz, hiszen nincs munka, csak közmunka, s pontosan tudjuk, az mekkora pénzt jelent. Igaz, az elmúlt években egyre több az autó, talán, mivel az önkormányzat tud segíteni, egy kicsit tudnak spórolni az emberek.
Légvonalban alig több, mint három kilométerre persze azonnal elcserélnék a helyi viszonyokat a gyöngyösmellékire. Az útvonaltervező szerint ugyan Pettendre akár percek alatt is átérhetnénk, ám a két települést összekötő gidres-gödrös, kövesnek csak nagy jóindulattal nevezhető valamit az év ezen időszakában nem ajánlotta a program, s bár az olajos cég teherautói bátran nekivágtak, inkább a biztonságosabb, Szigetváron át vezető, igaz 26 kilométeres valódi utat választottuk. A 6-os főútról letérve Nemeske felé aztán mintha minden kilométerrel tíz évet mentünk volna vissza az időben, míg Kistamásin át a szintén zsákfalu Pettendre értünk. Noha szomszédok, mintha az ország másik részén járnánk, a kátyúszabdalta úton tízcentis sár, a lengéscsillapítók tízméterenként fájdalmasan nyekkennek, s a kevesebb, mint kétszáz fős falu viseltes templomtornya is messziről hirdeti, az ország egyik legszegényebb vidékén, a Dél-Dunántúl somogyi-baranyai sorvadó-pusztuló falvainak egyikébe érkeztünk: a települési index itt 24,5 pont, ám ami beszédesebb, 0,2-del csökkent 2014 óta.
– A gyöngyösiek megfogták az Isten lábát!
– jelentette ki Nagy Attila, aki szerint a rendszerváltás után erről a vidékről lemondott az ország vezetése.
– Az olaj ott mindenkié, az önkormányzat az idén kétmilliót, jövőre négymilliót ad mindenkinek, hogy hozza rendbe a házát – tette hozzá, mutatva, hogy a szájhagyomány valóban legendák születésének az alapja. – Ha mi kapnánk ennyit, előbb leszigetelném a házat – mutatott a furnérfalakra –, meg kialakítanék egy fürdőszobát. Mert most a termálcsaphoz kell eljárnom a falu mögötti erdőbe, ha meleg vízben akarok fürdeni.
Az ominózus termálforrás az elvásott medencével úgy fél kilométer gyaloglást jelent.
– Ha lenne pénz, vissza lehetne csinálni a strandot is, ami bezártak, amikor megszűnt a téesz – szólt közbe egy középkorú nő. – Addig volt itt élet, lehetett dolgozni, keresni, azóta egyre nagyobb a szegénység.
– Látták, a falu határában is ott az olajkút, állítólag Pettendnek is leesik majd belőle valami – mutatott a bekötőút elejére Liptainé Edit néni. – Itt minden forintnak helye lenne, persze az lenne a legjobb, ha itt is szétosztaná a polgármester, mint Gyöngyösön. Nekem is fel kellene újítani a házat, de jó lenne egy bolt is, hiszen az is megszűnt a kilencvenes években, harminc éve vagy a brutálisan drága mozgóboltban kell vásárolnunk, vagy bemenni Szigetvárra, ami oda-vissza egy harmincas. Ráadásul nekem nincs kocsi, a fiam jön el havonta egyszer Mozsgóról, s visz be a városba, ami neki így egy közel 70 kilométeres túrát jelent. Szóval csak adják a pénzt, sok mindenre el tudjuk költeni.
Nemcsak Pettenden, de más környékbeli településeken is sokan hallották úgy, hogy a gyöngyösmelléki önkormányzat kiosztja az olajcégtől érkezett pénzt, amin persze Schán Mária csak mosolygott. Akadtak viszont, akik láthatóan komolyan gondolták, hogy az iparűzési adót szépen szét kellene dobni a falu lakói között, hiszen így mindenkinek jutna 1,5-2 millió forint évente, ami sokaknál több, mint a jelenlegi teljes éves bevételük. Egyikük például azonnal vállalkozóvá vedlene át, s nyitna egy kocsmát, ami már régóta bezárt Gyöngyösmelléken.
– Aztán minek az? Mindig összeverekednének a vendégek! – torkollta le egy másik férfi.
– Ahhoz nem kell kocsma, verekedni mindenütt lehet – így a vállalkozókedvű. Társa elhallgatott, végül beleegyezőn bólintott: – Igaz, akkor legyen kocsma is. Olajból pia.
