Bár a 2024-es Oscar-díjátadóig tart az aktuális díjszezon, a januári Sundance Filmfesztiválon már a következő évad alkotásai debütálnak. Az Egyesült Államok Utah államában található Park City-ben megrendezett független produkciókra és immár nemzetközi versenyre szakosodott mustrája rendszeres felfedez igazi gyöngyszemeket, gondoljunk csak az Oscaron taroló CODA-ra, vagy épp most a hazai mozikban is futó Előző életekre. Az amerikai fesztivál az egyetlen a legnagyobbak közül, amely nem tért teljesen vissza az analóg térbe, a versenyprogramot online akkreditációval is meg lehetett nézni – persze utólag, a fizikai rendezvény bezárása után.
Az amerikai játékfilmek versenye volt az a szekció, ahol a box office nyitás napján, január 3-án elpárologtak a jegyek, lévén, a virtuális mozitermek kapacitása is korlátozott. Amelyek percek alatt teltek meg az olyan művekre, melyekben amerikai sztárok játszanak, így Kristen Stewart versenyfilmje, a Love Me sokaknak csak vágyálom maradt. Az efféle apró bosszúságok után viszont jó hír: minden díjazott alkotásra be lehetett jutni magyar IP-címről és ezzel együtt elkapni a Sundance életérzést, melynek a lényege a felfedezés: ez a rendezvény a jövő nagy tehetségeit keresi és egyben bizonyítja, még a tengerentúlon is készülnek európai értelemben vett szerzői művek.
Jó hír: rossz filmet nem sikerült a Sundance-en látni. Még jobb hír: a legjobb rendezőnek járó elismerést és a fődíjat egyaránt megnyerő In the Summers (Nyarak alatt) 2024 első remekműve. Alessandra Lacorazza Samudio író-rendező (jegyezzük meg gyorsan a nevét) első egészestés fikciós műve átütő erőjű dráma egy családról, ahol az apa a világ összes szeretetével rendelkezik a lányai iránt, ám pszichés problémákkal és szenvedélybetegségekkel küzd, így tönkreteszi a saját és a szerettei életét is. A mű cselekménye azokra nyári hónapokra korlátozódik, amikor a Los Angeles-ből Új-Mexikóban költözött Vicentéhez érkezik két lánya, hogy nála töltsék a vakációt. Samudio elegánsan, a lényegre koncentrálva mutatja be, miként teszi toxikussá a családi viszonyrendszereket egy felnőtt ember lelki károsultsága, felelőtlensége. Az In the Summers klasszikus négyfelvonásos drámai szerkezettel rendelkezik, azaz minden egyes nyár komplett fejezet a filmben, melyek önmagukban is bitang erősek – a rendezőnek sikerül négy katarzist hoznia. Átütően mutatja meg, miként siklanak ki egymást szerető emberek az egymásra gyakorolt hatások alatt. Semmi extrém nincs a vásznon, nem a provokáció a cél, sokkal inkább az, hogy egyszerűen megszakadjon a néző szíve. A kisebbik lány, Eva például megkapja az első italt, az addig érzékeny, tehetséges és gyönyörű kislány a következő nyáron már „piás” és zaklatott lányként érkezik a nyári szünetre. A gyerekeket az idő múlása miatt különböző színészek alakítják, az apát alakító Residente lesz így az abszolút főszereplő: a Puerto Ricó-i rapper sosem volt korábban színész, játéka ennélfogva meglepően letaglózó – Samudio talált neki egy új szakmát.
A Sundance-en igen fontos elismerés a közönségdíj, ezt Sean Wang író-rendező kapta a Dídi című dramedy-ért. Az önéletrajzi mű alapvetően térdcsapkodós vígjátéknak indul a csajoktól félő amerikai-tajvani fiú, Chris Wang iskolás éveiről, akinek olyan stresszekkel kell szembesülnie, hogy az első komoly randin a remélt csók helyett a fütykösét fogja meg a csodált kislány (hát, kérem szépen, ezek a mai fiatalok…), vagy felrobbantanak egy mókust, amelynek a farkát leszakították. Aztán a felszín alól kirobbannak a drámai fordulatok, amelyek megmutatják például, egy bevándorló gyerek élete mennyire kegyetlen tud lenni. Vagy azt, hogy a Tajvanon dolgozó apa hiánya miként befolyásolja a család életét, hogyan zajlik le a teljes asszimiláció három generáció alatt. A bevándorló, angolul nem tudó nagymamát egyébként a rendező nagyikája alakította, akiről a Sundance közönségtalálkozón kiderült, tényleg egy szót sem ért angolul. Egyszóval a Dídi az a fajta szerző kommersz (ez is létező műfaj, igaz szinte kizárólag amerikai alkotók esetében), mely a humor erejével igyekszik társadalmi párbeszédet generálni.
A Sundance-válogatók a nemzetközi fikciós versenybe szeretnek az amerikainál jóval „elborultabb” megközelítésű műveket választani, de az látszik, itt a családi és a társami kérdéseket feszegető művek a keresendő célpontok. Ha meg így van, akkor nem maradhatott ki az utóbbi években szárnyaló norvég filmművészet és A világ legrosszabb embere óta „felkapott” Renate Reinsve: a színésznőnek hét új filmje sorakozik bemutatásra várva. A Handling the Undead (Az élőhalottakkal való bánásmód) egy úgynevezett művész-zombifilm, mely azt mutatja be, mi van akkor, ha a zombik nem azonnal éhesek és a szeretteik élőként tekintenek rájuk. Thea Hvistendal író-rendezőt persze nem az idill érdekli, így mindenki megbűnhődik a filmben, pláne azok, akik azt hiszik, hogy a halott, de picit mégiscsak elő szeretteik értékelik a kötödést. George A. Romero azért biztos elégedetten csettintene, hogy megint készült a műfajban egy mű, ahol az emberi természet a lényeg.
Így van ez az osztrák versenyfilmben, Daniel Hoesl és Julia Niemann alkotásában, a Veni Vidi Vici-ben is. A híres osztrák rendező, Ulrich Seidl produceri cégétől érkező mű érdekessége, hogy a Seidl-univerzummal szemben ez a thriller nem a szegényeket elemzi, hanem az über gazdagokat. A központban a Maynard család áll, ahol az apa unalmában puskás sorozatgyilkos, a narrátor pedig a kamaszlánya, aki már elég idősnek érzi magát, hogy lőjön (Olivia Goschler nagy felfedezés). Hoesl és Niemann szatírát készített az osztrák NER-ről, melynek persze magyar kapcsolódásai is vannak és kilátástalanabb képet fest az átlagember sorsáról, mint a már említett norvég zombifilm.
A nemzetközi dokumentumfilmes versenyben volt magyar film is: a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült magyar-bhutáni koprodukció, A boldogság ügynöke. Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya rendezők dokumentumfilmes csapata egy negyvenes éveiben járó boldogságügynök, Amber Gurung életét követte. A mindössze hétszázezer lakost számláló, apró himalájai királyságban, Bhutánban ugyanis a Boldogság Kutatóintézet munkatársai járják az országot, és négyórás kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét. Ennek eredményéből dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom boldogságindexét. Kiderül persze, hogy az egész nem ilyen egyszerű: a boldog, akinek van párja vagy tehene, de igazából rengetegen nem azok. Amber, a rendszer embere sem az. Mivel nepáli, elvették tőle az állampolgárságát, így nőt sem talál: akinek épp udvarol, az Ausztráliába akar menni, ahová nem tud vele menni, lévén, nincs útlevele. Szóval, Bhutánban is van NER. Külön vicces, hogy ezen a filmen látható a Nemzeti Filmintézet logója. Lám, lám, van, ahol még Magyarországon is nagyobb az abszurd. Van hova fejlődni...
