A nevem Jérôme Bel – mondja Udvaros Dorottya a Trafó színpadán és mindezt a legtermészetesebben, magától érthetően teszi. El is hisszük neki, pedig Udvaros saját ruhájában, civilben van jelen, nem játszik semmilyen szerepet, csupán átlényegül. És azonnal elhiteti, hogy ő az ötvenes évei végén járó világhírű francia koreográfus, legalábbis, most az ő vallomását, művészi kitárulkozását, illetve pályaösszegzését tolmácsolja. Jérôme Belt, illetve munkáit nem csak Párizsban a lakhelyén ismerik, hanem szerte a világban és szerencsére a Trafó közönsége számára sem ismeretlen, mert több előadása is járt Magyarországon, konkrétan a Liliom utcában vendégszereplésen. Legutóbb 2017-ben a Gála című előadását láthattuk, amelyben civilekkel dolgozott. (De erről még lesz szó.)
A mostani produkció címe, mint már egy korábbié is, a koreográfus nevét viseli. A szerző egy önéletrajzi előadásra, egy afféle „autobio-koreo-gráfiára” gondolt. Helyben, például Párizsban ő adja elő a saját alanyi szövegét, de mivel az ökotudatossága miatt az utóbbi években nem ül repülőre, nem utazik, ezért az adott országban, ahol előadják, mindig egy helyi színész, vagy színésznő tolmácsolja.
Udvaros Dorottya a lehető legjobb választásnak bizonyult. Egyrészt érezhetően nagyon inspirálta őt ez a helyzet, másrészt elképesztően képes színpadon is figyelni. Ahogy egy széken ülve, oldalról figyelte például a korábbi produkciók részleteinek a bejátszásait, az önmagában egy intenzív színpadi létezést mutat. Arról nem beszélve, hogy a színésznő is törekszik az ökotudatosságra, akárcsak a koreográfus.
Az előadás alatt eszembe jutott egy hasonló emlékezetes este, amikor jó néhány évvel ezelőtt a világhírű rendező Robert Wilson tartott egy estet a Vígszínházban. Igaz, akkor ő maga volt jelen, viszont az életút visszanézésében hasonlóan kitárulkozó, bölcs és kellően önironikus volt, mint most Jérôme Bel.
Mentünk végig az életúton a gyerekkortól, a felnőttkorig, az első előadásoktól a legutóbbiig. Elsőként az érvényesség jut az eszembe. Lehet azzal vitázni, amit a művész gondol, lehet vele nem egyetérteni, de elfogadni szinte muszáj. Jérôme Belt mindig egy-egy ötlet vitte előre. Az első három koreográfiájában szinte alig volt tánc. Ezt így magyarázta: „1983-ban láttam Pina Bausch egyik darabját, a Nelkent, a Szegfűket. Miközben néztem, az egyik pillanatban nevettem, aztán elbőgtem magam, aztán megint mosolyogtam, és ez így ment végig, de fogalmam sem volt, miért. Az előadás teljesen felkavart. A közönség egy része panaszkodott, hogy a táncosok és táncosnők nem táncoltak eleget, de számomra a színpadi akcióikban iszonyú erős dolgok fogalmazódtak meg. És legfőképpen az fogott meg azokban az előadókban, hogy lehet ezt a szakmát méltósággal csinálni, vagyis akkor nekem is mennie kell.” Számomra is nagy élmény volt a Szegfűk és érteni is vélem a francia koreográfust. A táncot ő sokkal tágabb értelmezte, mint ahogy szokás. Az első munkájában tárgyakat rakosgattak és ahogy ő fogalmazott: „A terv az volt, hogy a nézőknek meg kelljen fejteni a tárgyak koreográfiáját. Sajnos a közönség javarészt semmit sem értett az egészből. Gyakorlatilag mindenki húzta a száját az előadáson. Egy alkalommal a terem teljesen kiürült. A végére az igazgatón, a barátnőjén és a fesztivál sajtósán kívül senki sem maradt a nézőtéren.”
Ez aztán az őszinteség, aztán jött egy másik produkció, amelyben a táncosok végig meztelenek voltak, sőt az egyik jelenetben a színpadra is pisiltek. Ezt láthatjuk is most a Trafóban felvételről. Provokációnak tűnik, még sem az. Az alkotó arra volt kíváncsi, hol van az előadó-művészet, a tánc, a színpadi jelenlét határa. A vizeletürítést is táncként fogta fel. Persze ez, ahogy ő maga bevallotta, lehet megosztó. Sokan el is utasították. De Jérôme Bel nem állt meg ezen az úton, ment tovább, el jutott olyan előadásig, amelyben már szöveg is volt.
Aztán 2010-ben egy mentális fogyatékossággal született, főként Down-szindrómás tagokból álló zürichi színházi társulat kérte fel, hogy készítsen nekik egy darabot. Ebből is láthattunk bejátszásokat. Egészen felkavaróak voltak a képsorok. A táncosok annyira önfeledten és spontán módon, önmagukat adóan dolgoztak, hogy az egészen egyedülálló. A koreográfus úgy is érezte, hogy itt alig volt feladata, csupán szabadságot kellett adni a táncosainak. Az egyik jelenetben az egyik táncosnő úgy táncolt, hogy nem is vette észre sokáig, hogy kioldódott a kötés a lábán és egy ideje a földön vonszolja azt. A társai dőltek a nevetéstől, miközben amikor ő is észlelte az esetet, egyszerűen a nyakába tette a kötést és folytatta a táncot.
A mostani est csúcspontja az volt, amikor a Gála című produkció korábbi magyar, főként civil szereplői egyszer csak élőben megjelentek a színpadon: transznemű, nyugdíjas és kisgyerek. Sokan sokfélék. Bámulatosan hatott, amit csináltak. Zenére mozogtak. De mindezt annyira érvényesen és a nézők számára is élvezetesen tették, hogy sokunk szemébe egyszerre csaltak mosolyt és könnyet. A Jérôme Bel az elfogadás estje, köszönet a párizsi koreográfusnak, Udvaros Dorottyának és nem utolsó sorban a budapesti előadás rendezőjének, Ördög Tamásnak.
Infó: Jérôme Bel. Előadja: Udvaros Dorottya. Rendező: Ördög Tamás
