- Egy itáliai Amerikában

Ritka látvány fogadta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe belépőt a Chicagói Szimfonikus Zenekar koncertje előtt. Sok zenész ült már a színpadon nyilván a pár perc múlva kezdődő hangverseny játszanivalóival foglalatoskodva. Ez persze más zenekaroknál is nagyjából így van, de általában, mikor az ajtókat kinyitják a közönség előtt, már nincsenek a színpadon, a bevonulásuk azután külön ceremónia. De az ilyen pepecselés a hangszerekkel, kottákkal, hogy jut idő az utolsó tennivalókra, bizonyosan segít abban, hogy zökkenőmentesebb legyen a kezdés, szépen szóljanak már az első ütemek is. Fontos ez egy idegen földrészen turnézó zenekar esetén, hiszen le kell küzdeni az alváshiányt, az állandó utazást, az otthon nélkülözését. A chicagóiak turnéja 11-én kezdődött, tehát már aklimatizálódhattak, és a műsort is begyakorolhatták már tavaly ősz óta, ami nyilván sokat segített abban, hogy egy valóban nem mindennapi élménnyel lettünk gazdagabbak.

Most tehát csak Muti jelent meg egy kicsit hosszabb hatásszünet után - miután eloltották a fényeket és elcsendesült a nézőtér -, majd elkezdődött Philip Glass A nyolcszög diadala című műve, és már a bevezető halk vonóshangzásból is hallani lehetett, hogy valóban kiváló zenekar - karmesterével együtt mindenképpen a világ egyik legjobbja (az aktuális helyezés nem igazán fontos) - foglal helyet a színpadon. A hangzás továbbra is telt volt és szép, a minimalista-repetitív zene világhírű, prominens képviselőjének műve könnyen befogadható, viszonylag egyszerű dallamaival, harmóniáival. Az alkotás a zenekar felkérésére született, a bemutatója tavaly szeptemberben volt, és természetesen jelenhetett meg egy, a továbbiakban két német szerző olaszországi hangulatokat megidéző művét felvonultató hangverseny nyitányaként. A címe Castel del Montéra, II. Frigyes német-római császárnak az 1240-es években épült dél-olaszországi vára utal, melynek architektúrájában a nyolcszög uralkodik, szimbolikusan mutava a földet és az eget. Az erőd képét Glass Muti irodájában látta meg, amikor leültek a megbízásról beszélgetni, és a karmester a látványát, mint egyik legkorábbi, ötéves kori emlékét idézte fel.

Mendelssohn Olasz szimfóniájához - amely egy olaszországi út emlékének zenei megidézése - kevesebb zenész ült be, a (vonós-)hangszercsoportok, egy negyedével, egy ötödével kevesebben lettek, ez átalakította a zenekar hangzását, soványabb és bizony kevésbé szép lett a hegedű hangzás. Sokszor van úgy, hogy karmesterek, klasszikusok (Mozart, Haydn, de még Beethoven) esetében is, és például most a kora romantikus Mendelssohn esetében is a kor zenéjének jobban megfelelő csökkentett zenekart foglalkoztatnak ilyenkor, hogy ez mennyiben helyénvaló egy nagy, modern hangversenyteremben az lehet vita tárgya. De az most semmiképpen sem tűnt vitathatónak, ahogy Muti vezényelt. Élénk tempót vett az első tételben de nem rohant, és általában is, a mindenre odafigyelő mértéktartás volt hozzáállásra a jellemző, ami azért, pont azért, mert nem hagsúlyozott semmit sem túl, hagyta érvényesülni a mű minden aspektusát. A tempók, hangszínek, karakterek, az egyes szólamok szerepének bemutatása mind aktuális helyzetüknek megfelelően történt, a mű így kiteljesedhetett teljes egészében.

Richard Strauss is egy olaszországi utazás emlékét dolgozza fel az Itáliából című, négytételes szimfonikus költeményében, ami tulajdonképpen szimfóniaként is felfogható, maga Staruss szimfonikus fantáziának nevezte . A szerző korai, 22 éves korában írt műve, és az is hallatszik, már az érett vagy késő romantika szülötte, a teljes nagyzenekar megjelent előadásához, amely pár perccel több, mint negyven percig tartott. Az olaszos, dallamos könnyedebb hangzásvilág ebben is végigvonul, a zeneszerző még egy eredeti népdalnak hitt dalt, a Funiculi, funiculát is megidézi a negyedik tételben. A szerző korai, nem teljesen érett, de élvezetes műve, amely viszonylag ritkán szólal meg hangversenytermekben. Muti az egyik legelkötelezettebb előadója, a Berliniekkel készült lemeze is erről tanúskodik.

És igen, ebben a műben lehetett hallani, mit tud valójában a teljes nagyzenekar. Gyönyörű hangzások mindenfelől, itt márt telten, szépen szólt az egész vonóskar, egyes részletek orgonaszerű egyöntetűséggel hangzottak fel. És a minden részletre - ismét - rendkívüli odafigyelést áldozó 83 éves karmester, itt valami többet is tett. A harmadik tételben már nem egyszerűen csak jó zenélt, azt sikerült bemutatnia, az ilyen nagyzenekarok, és a közreműködésükre számító - kiváló művek, egy igazi, ihletett karmester keze alatt valóban azt képesek megmutatni mire képes a zeneművészet: kiemelni a hallgatót az adott térből és időből.

A többi már csak a ráadás.