Olyan világban élek, ahol valakik fenntartják maguknak a jogot, hogy dönthessenek arról, ki magyar, és ki nem ebben a hazában. Ez a felosztás politikai indíttatású és természetű, ám még ennek figyelembe vételével is érthetetlen, hogy valakik olyan magasra emelik magukat, hogy ilyen kérdés eldöntésében az ítéletalkotó szerepében tetszeleghessenek. Nem pusztán arról van szó, hogy életünk helyszíne, a Kárpát-medence átjáró ház volt és maradt a mögöttünk álló ezer évben. Európának ez az a tájegysége, amelyben úgy keveredtek egymással népek, nemzetek, nemzetiségek, kisebbségek, ami tényleg egyedivé teszi a térséget – benne Magyarországot –, ahol élünk.
Nem véletlenül sóhajt fel versében a költő: „Anyám kún volt, az apám félig székely/,félig román, vagy tán egészen az.” A nacionalizmus elemi erővel tört felszínre a rendszerváltást követően, ami részben érthető, mert a kádári szocializmus alattvalóinak éppen a nemzeti hovatartozás érzését nem engedte megélni. Igaz, ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy Románia nacionalizmusra épülő egypártrendszere szellemileg jobb világot kínált-e keleti szomszédunk többségi társadalmának. Nem szeretnék elveszni a politikatörténeti fejtegetésekben, amelyekhez alig-alig értek, inkább egy megfigyelésemet osztom meg.
Számos levelet, még több kommentet kaptam az elmúlt húsz-harminc évben cikkeimmel egyet nem értő olvasóimtól. Közülük számosan nem egyszerűen kétségbe vonták magyarságomat, hanem lényegében kiutasítottak a nemzetből, változatos átkokat szórva rám.
Volt és van valami közös ezekben a „mélymagyarokban”. Nem tudnak helyesen írni.
Ha leveleikben csak elütésekre és betűcserékre bukkanok, mindezt szóba sem hozom. Ám durva hibáktól hemzsegő soraik arról árulkodtak, hogy helyesírásunk alapelveivel sincsenek tisztában.
Ezek után nem meglepetés, hogy a napokban a Magyarságkutató Intézet honlapján nem sikerült a Himnusz első sorát a helyesírás szabályait követve leírni. Milyen magyarok azok, akik még erre se figyelnek oda? Csak kérdezem.