Példaként az új kötet tárcanovelláinak szinte bármelyik részletét idézhetjük: „Még a bipoláris és nukleáris terroregyensúllyal balanszírozott világban éltünk, átjárhatatlan határok között, melyeket Dániel, eseti jelleggel, átjárt. Majna-Frankfurtban vett nyelvleckéket, menekült Budapestről, már Gorbacsov fejfoltját csudálta a világ. Saschánál lakott a Bahnhof-Viertel egyik bérleményében a Taunus Strassén, nem messze a Jürgen Ponto Platztól, körötte mindenhol kuplerájok telipirosra festett ablakokkal. Sascha Thomas Bernhardból diplomázott épp, politikailag Realo, kulturálisan Sponti volt Zöldnek, a Pflasterstrand kritikusa” – olvashatjuk például a kelet-európai rendszerváltások évadját fölelevenítő horngyula című írásban. (Maga a kötetcím óhatatlanul felidézi Papp Sándor Zsigmond regényét: Semmi kis életek.)
E stílusregiszter kellő élvezetéhez mindenképp szükséges némi prekondicionáltság és még jó adag speciális ismeret is. Az elbeszélő ugyanis halmozza a metaforikus szerkezeteket, az utalásokat, amelyek motívumköre igen tág: magában foglalja a populáris kultúrától a filmművészetig, az irodalomtól a filozófiáig, a történelemtől a világpolitikai aktualitásokig az internacionális értelmiségi szubkultúra megannyi toposzát. Lazán megemlít sok-sok emblematikus figurát, megannyi híres alkotást, divatos szállóigét és a vicc kedvéért be-bedob valami közhellyé koptatott frázist. A fenti idézet szintén tanúsíthatja:
a szerző a tárgyát egyetlen mondaton belül is annyiféle tényezővel határozza meg, hogy ez az összetettség egy pillanatra sem engedi lankadni az olvasó figyelmét, a fonalat itt ugyanis könnyen el lehet veszíteni.
Ez az előadásmód – s persze, az általa kifejezett mentalitás és értékrend – mindeddig leginkább az amerikai újságírás és szépirodalom határvidékén mozgó szerzők jellegzetessége volt. A szép szakszóval gonzónak nevezett műfaj reprezentatív alakjai között olyan hírességek akadnak, mint Tom Wolfe, akinek híres cikkgyűjteményét Bartos Tibor fordította (Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal) vagy Hunter S. Thompson: az ő Félelem és reszketés Las Vegasban című kultkönyvét magyarul épp Vágvölgyi tolmácsolásában olvashatjuk.
A szerző tehát a választott elbeszélői modor adta kereteken belül időről időre fölidézi világunk jó néhány lényegi tendenciáját, néha nagyon is konkrét – emblematikussá vált – eseményét. A kibontakozó kép szükségszerűen ironikus, olykor groteszk vagy egyenesen morbid, e hangnem kiválóan alkalmas provincializmusunk, általános megkésettségünk kiemelésére. Az elbeszélő kívülről látja és láttatja a félmúlt, illetve a jelenbeli „magyar ugart”, a Patyomkin-falvakat, az elmaradottságot. „Sötét, suttyó országból jövök, szerencselovagként, onnan, ahol páncélként hordott alpakaöltönyök pompáznak nejloninges kádereken, vékony fekete nyakkendőkkel, olykor orosz katonákat lehet látni az utcán, még alig rohadt le rólam az úttörőing meg a piros nyakkendő” – írja a narrátor a múlt század hetvenes éveiről. De a folytatásról sincs jobb véleménye. Egyáltalán: errefelé még a földhözragadt realisták számára is szinte mindig „disztópiát sodor a szél”
Hatásos poénokban bővelkednek azok az írások is, melyek a szerző otthonos terepének, a kiadói/szerkesztőségi miliőnek a jellegzetes figuráit ábrázolják – néhányuk modellje felismerhetőnek tűnik, mindenekelőtt épp azért, mert a parodisztikus karakterjellemzés igen találó lett. Ez pedig egyszersmind kiemeli: Vágvölgyi kötete – ritkaság ez – mulatságosan, olykor egyenesen kacagtatóan szól mindarról, amiről egyébként rémdráma is születhetne.
Infó: Vágvölgyi B. András: Edith Liebermann semmi kis élete. Cser Kiadó, 2023.
