A cenzúra mindig a hatalom tükre. Lehet nagyvonalú vagy kicsinyes, nevetséges vagy szigorú, indokolt vagy teljesen önkényes. És lehet öngerjesztő vagy akár önkorlátozó is. Ráadásul a cenzúra mikéntje az átlagember számára is érthetőbben és pontosabban rajzolja meg a hatalom természetét, mint a történészi elemzések vagy politológiai meghatározások és körülírások. Arról még fognak vitatkozni, hogy jelenlegi hibrid rendszert hogyan nevezzék el, milyen arányban keveredik benne a diktatúra és a demokrácia, Tarnóczi Jakab esete viszont a napnál is világosabban mutat rá a hazai viszonyokra.
Még 2021-ben rendezte meg az Opera felkérésére a patinás intézményben Molière klasszikusát, Az úrhatnám polgárt. Már az is különös, hogy az úrhatnámkodás országában, hogyan is kaphatott zöld utat egy ilyen ötlet, de tudjuk ezt be az Opera autonómiájának és szigorú szakmai szempontjainak. Csakhogy nem sokkal a bemutató előtt, a főpróbán pár dolog mégis szemet szúrt az éberen figyelőknek. Például az, hogy a francia szerző képes volt egy olyan jelenetet írni, amelyben az úrhatnám polgár gyémántgyűrűt ad a grófnőnek, épp akkor, amikor az ország első számú úrhatnámja, Mészáros Lőrinc hasonló módon kérte meg Várkonyi Andrea kezét. A párhuzam felháborító és leleplező. Végül ki is kellett húzni. Ahogy a tarló szót is, nehogy valaki Tarlósra gondoljon.
Abban teljesen igazan van Ókovács Szilveszternek, hogy az előadásra a próbafolyamat során rárakódnak olyan aktuálpolitikai részletek, amelyek nem mindig kívánatosak a színházban. (Bár nem az a dolga a színháznak, hogy a közállapotainkkal szembesítsen minket?) És abban is, hogy számos más klasszikus esetében is bevett szokás a húzás. Mint mondta, Tarnócziék változata egyetlen magyar milliárdosra készült el, ám ezzel a választási kampány eszközévé silányították volna az előadást, illetve „hülyének nézte a megrendelőt”. Ő a maga részéről a nokiás dobozt és a szemkilövetést is kihúzatta volna, ha úgy alakul, mint ahogy egy Bajnai nevű szereplőt sem engedett volna át. De vajon miért nem? Miért lenne tabu mindez? Ki sértődne meg, ha erről „mondana” véleményt a színház, hiszen ezek a közelmúltunk megkerülhetetlen eseményei. Nem tehetjük meg, hogy nem beszélünk róluk.
Nem olyan országban élünk, amelyben a legszimplább szakmai kérdések is átpolitizáltak, s ezáltal a választási kampányok eszközei? Az a jó, ha a tiszta művészet ettől távol tartja magát? És az a rossz, ha a hatalom fenntartói a szívükhöz kapnak, ha magukat látják viszont a művészet „templomaiban”, ahová amúgy sem járnak? Abszurd, ahogy az is az, amikor arról értesülünk, hogy humoristákat (bohócokat, ahogy Hadházi László nevezi magukat előszeretettel) nem engednek fellépni a NER-es települések művházaiban, a közös tereinkben. Mert választások előtt valaki még ráébred, hogy min is nevet valójában.
Vajon miért nem tartják be az első számú úrhatnám bölcs tanácsát, miszerint legyünk bátorak? Hiszen ez a siker alapköve, tudtuk meg. Talán Ókovács, a tiszta művészet képviselőjeként megveti a zajos sikert?