A szerző-rendező, aki ezidáig számos díjat nyert musical- és filmforgatókönyveivel, valamint a Royal Shakespeare Company, illetve a new york-i Public Theater számára írt számos darabjával, új előadásához az orosz színházi legenda, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij életéből és az általa 1898-ban alapított színház történetéből merített ihletet. A moszkvai Művész Színház 1923-as amerikai turnéjáról írt darabot az eredeti tervek szerint orosz nyelven mutatták volna be Moszkvában, Szergej Zsenovacs rendezésében, a Sztanyiszlavszkij család egykori gyárának területén felépített színházteremben. Az első felolvasásra 2022. február 23-án került sor. Ám másnap Nelson egy üzenetre ébredt: "Valami szörnyűség történt. Oroszország megszállta Ukrajnát.” A jelenkor beérte a művészt, darabja a fiókba került, ahonnan Ariane Mnouchkine ihletett francia fordításában került elő jó másfél évvel később.
Az országban, ahonnan jövök, a politikai nyomás és propaganda elválaszthatatlan része a mindennapi életnek. Ott van az utcán, behatol az otthonokba, a családokba, de még a művészeti életbe is, csakúgy, mint az Ön előadásában. Túlélheti ezt a kultúra, a művészek?
Én nem fogalmaznék feltételes módban, inkább azt mondanám, hogy túl kell élniük. És ez a mi felelősségünk is. Én a művészetet, különösen a sajátomat, nem tekintem politikusnak, sokkal inkább egy a politikával párhuzamos dolognak. A darabom is éppen erről szól. Hogy igenis tudni kell hajózni a politika partvonalai mentén, hogy túlélj, és művész maradhass.
És mindezt egyszerűen csak úgy, hogy alkotsz. És pusztán azzal, hogy mozgásban vagy, hogy cselekszel, olyan útmutató tudsz lenni az egész társadalom számára, ami segíti az embereket abban, hogy megtalálják az erkölcsi középpontjukat, az értelmet. Ez a művészek valódi felelőssége.
Márciusban például Kijevben fogom rendezni az egyik darabomat, mert úgy gondolom, hogy feladatom támogatni és bátorítani az ottani művészeket, akik a háború ellenére is dolgoznak. Mert ez az igazi munkánk: az emberiség összetettségét képviselni azokkal szemben, akik le akarják egyszerűsíteni a dolgokat. Az egyszerűsítés az, ami az igazi veszélyt jelenti. Mindig. Vagy a "te ezt tetted, te azt tetted" retorikája. A művészet pedig természeténél fogva az emberi lét összetettségéről szól, és ilyen módon veszélyt jelent bizonyos politikusok és politikai programok szemében, miközben pont, hogy a művészet a szükséges egyensúlyozó eszköze egy társadalomnak.
A világpolitikai helyzet ösztönözte arra, hogy Sztanyiszlavszkijról és társulatáról írjon darabot?
Az elmúlt két év ukrajnai történesei óta ugyan még nagyobb aktualitást kapott a darab, valójában még az invázió előtt írtam. Gyakran szoktam idézni Proust kis könyvéből, amit Chardinről, a híres csendélet festőről írt, amiben azt mondja: „Mikor látod Chardin képeit azt mondod: "Ó, ez olyan, mint az én konyhám”. Majd bemész a konyhádba, és azt mondod: „Ó ez olyan, mint egy Chardin!". Az élet apróságai, a kis részletek, az élet részletei – ezek azok, amikben az ember megtalálja a nagyságát, a szépségét és a mélységét. A művészet éppen erre a nézőpontra tanít. A világ mindenféle táborokra oszlik, és komoly erőfeszítéseket tesznek arra, hogy külön csoportokba, fiókokba zárjanak bennünket, elkülönítve ezáltal a kultúrákat, ahelyett, hogy egyesítenék és összekapcsolnák őket, hogy azok hatással lehessenek egymásra. És ez nagyon szerencsétlen.
A nézőtéren ülve úgy éreztem, hogy az ön színházi formája maga a nem-teatralitás, a nem-színház...
Attól függ, mit ért teatralitás alatt. Mert igaz, hogy mára már a teatralitás, vagy maga a színház szó is egy formát, valaminek a megmutatását jelenti.
Amit én képviselek az ennek valóban az ellenkezője. Az a létezés. Hogy nem színészkedsz, hanem vagy.
Sokszor szokták mondani a munkámra, hogy: szuper-realista. Erre én azt válaszolom: hol látsz itt egy leképezett világot? Hiszen nincs itt semmi! Nincs díszlet, még padlóm sincs, csak néhány szőnyeg, és néhány alap bútor. Ennyi. Nem valaminek az újrateremtésére törekszem, hanem magára a tényleges dologra, ami nem más, mint a beszélgetés. Amikor egy ember beszél, egy másik ember pedig tényleg figyeli őt. És ezért valami tényleges, valami valóságos történik meg ott előttünk. Nem nekünk szól, hanem velünk van, mi magunk is valós időben tapasztaljuk.
Hogyan instruálja a színészeit?
Már az első napon elmondom nekik minden alkalommal, hogy a munkánk egyszerre egyszerű és nehéz.
Csupán annyi a dolgunk ugyanis, hogy olyan embereket állítsunk színpadra, akik élnek, és ugyanolyan zavarodottak, kétértelműek, elveszettek, boldogok, szomorúak, mint bármelyik másik ember a világon. És mi mindig kudarcot fogunk vallani, mert ezt megtenni képtelenség.
Ők mindig többek, gazdagabbak lesznek, mint amit mi csinálhatunk. De erre kell törekednünk. Nem célunk bármit eladni, igét hirdetni, elmondani, meggyőzni bárkit bármiről. Engem ez a fajta színház érdekel. Abban a korban, amiben élünk olyan hatalmas a megosztottság mindenütt, hogyha van valami, ami egyszerűen csak önmagában felvállalja az emberi lények összetettségét az nagyon különleges és szükséges. És a színház felelőssége, hogy ezt közvetítse.
Sokszor mondja, hogy Csehov az Ön mértékegysége. Miért?
Mert soha nincs ítélkezés a darabjaiban, ami által csodálatosan bonyolultak és összetettek, mégis nagyon emberiek, és nagyon igazak a figurái. Nagylelkű emberi szellem hatja át a munkáit, és egy olyan világszemlélet, ami egyszerre megnyugtató és mély, miközben egyáltalán nem szentimentális. Ott van a például a Cseresznyéskert, amit szerintem - legalábbis angolul - gyakran félreértelmeznek. Az orosz forradalom szemszögéből elemzik, és a felsőosztályú emberek világának összeomlását látják benne. Számomra viszont egy nőről szól, aki elvesztette a gyermekét, mert miközben ő egy férfival volt, a gyereke vízbe fulladt. Bűntudatától hajtva elmenekül, majd mikor visszatér a házába, a cseresznyéskertbe, minden a halott gyermekére emlékezteti. Ezért nem képes eladni, pedig szabadulna tőle. Majd mikor ez mégis megtörténik (és végül is nem ő adja el) gyógyulni kezd. Ezért van az, hogy az utolsó felvonás többnyire egy meglehetősen boldog felvonás. És ezt a darabot, az emberi lélek gyógyulásáról egy haldokló írta. Aki tudta, hogy már nincs sok ideje hátra, hiszen Csehov néhány hónappal a bemutató után valóban meg is halt. Micsoda rendkívüli emberi nagyság, micsoda látásmódja a világnak, úgy beszélni a gyógyulásról, hogy ő maga haldoklik! Ezt keresem én íróként és emberként egyaránt.
Az ítélkezés hiányát említi Csehovnál. Ön szerint túl sok az ítélkezés a ma színházaiban?
A darabomban Sztanyiszlavszkij azt mondja, amikor a színészi hivatásról beszél: „Mi azt tesszük, hogy önmagunkat látjuk meg másokban.” Vagyis, hogy a színházban azt keressük, ami összetart, és nem azt, ami széthúz. Mert ez az egyetlen művészeti forma, amelyik az élő embert használja kifejezőeszközeként. Az egyetlen.
A tánc a testet használja, a zene a hangot, de a színházban az ember áll a középpontban.
Ezért a színháznak filozófiai alapja van. Azaz a színház maga a humanizmus. És ezért olyan fontos minden időben.
Infó
Notre vie dans l'art
Életünk a művészetben
Théâtre du Soleil
Párizs
március 3-ig
