- „Arra nem tud felkészíteni senki, amikor döntened kell, hazaviszed-e azt a gyereket vagy sem” – Négy történet a nevelőszülőségről és az örökbefogadásról

Mielőtt egy gyermek örökbe adhatóvá válik, nevelkedhet gyermek­otthonban vagy jobb esetben nevelőszülőnél is. Dobóné Somogyi Eszter, aki korábban hosszú évekig szociális munkásként dolgozott, közel két évvel ezelőtt úgy döntött, hogy nevelőszülő szeretne lenni.

– A munkám során számtalan gyereket láttam az utcán felnőni vagy intézményről intézményre vergődni, és azt is megtapasztaltam, hogy milyen, ha valakinek ott a bázis, a háttér, amit a család vagy a nevelőszülő jelent. Tudok olyan fiatalról, aki nevelőcsaládban nevelkedett, majd visszakerült az intézetbe, ahonnan az útja a hajléktalanságba vezetett. 40 éves volt, amikor úgy döntött, hogy változtatni akar az életén. A korábbi nevelőcsaládja mellé állt, a támogatásukkal elvégezte az iskolát, most a második diplomáját szerzi meg, talpra állt. Engem az ő története motivált, hogy nevelőszülő legyek.

Eszternek és férjének két kisfia van, 5 és 8 évesek, és bár hivatalosan egyedül ő a nevelőszülő, az egész család részese a folyamatnak.

A nevelt gyermeket 11 hetes korában vitték haza. Eszternek azonnal feltűnt, hogy a kisfiú nem a korának megfelelően fejlődik, nem reagál hangokra és egyéb ingerekre sem. Ekkor azonnal elvitte neurológushoz, aki nem biztatta Esztert semmi jóval.

– Úgy éreztem, mindenki lemondott róla. Nyilván a szakemberek véleménye megalapozott volt, de nem akartam elhinni, hogy semmit sem tehetünk, és hogy egy kis életet már a legelején leírnak. Úgyhogy folytattuk a fejlesztéseket. De nem csak ez a lényeg. A kisfiú ingergazdag környezetben van, figyelem és szeretet veszi körül mindennap. Ha sír, akkor négyen ugrunk, hogy megnézzük, mi a baj. Ezt a „babagyűjtő” nem biztosíthatja, és nem azért, mert az ott dolgozók nem a legjobbat szeretnék a gyerekeknek, hanem nincsenek elegen, nem tudnak annyi időt szentelni a babáknak, amennyire valójában szükségük lenne.

A gyermek 2023 augusztusában örökbe adhatóvá vált. Azóta Eszterék együtt készülnek arra, hogy majd átgondozhassák a kisfiút az új családjába.

„Lefagytunk ott, abban a döntési helyzetben”

Tünde és Krisztián története tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Ők is, ahogy sok más pár, aki az örökbefogadás mellett dönt, próbálkoztak a természetes úttal, majd mesterséges megtermékenyítéssel, ám amikor kiderült, hogy esélyeik a nullához közelítenek, úgy döntöttek, belevágnak az örökbefogadás folyamatába.

– Végigmentünk a hivatalos úton, megkaptuk a hatósági papírt, hogy szülő lehet belőlünk. Akkoriban gyakran nevettünk azon, hogy azokat, akiknek természetes úton lesz gyermekük, nem vizsgáztatja senki, míg nekünk egy tanfolyamon kellett részt vennünk ehhez úgy, hogy én jogász vagyok, a férjem orvos – mondja Tünde. – Persze, értettük, miért van minderre szükség, de akkor is van ennek egy diszkrét bája.

– Arról nem is szólva, hogy bár a kötelező kurzus bizonyos elemei hasznosak voltak, arra nem tud felkészíteni senki, amikor hirtelen döntened kell: hazaviszed-e azt a gyereket vagy sem. Mert ha a feleséged várandós, van kilenc hónapotok, hogy felkészüljetek mindketten az új családtag érkezésére, míg nekünk mindössze két napunk volt – teszi hozzá Krisztián.

Miután kézhez vették a határozatot, hogy örökbe fogadó szülőkké válhatnak, viszonylag hamar kaptak egy hívást, be is mentek a kórházba. A férj kifaggatta a gyerekorvost, aki annyit tudott mondani, hogy a gyermek egészségesnek tűnik, de mivel az anya állapotáról nem lehetett tudni, elbizonytalanodtak. De nem ez volt a legfontosabb szempont a döntésnél.

Azt hiszem, kétfajta nő létezik: az egyik, aki bárkinek a gyermekét fel tudja nevelni, egyszerűen nem merülnek fel benne kérdések, kételyek, és a másik, és valószínűleg én ebbe a csoportba tartozom, akinek szüksége van arra a kilenc hónapra, arra a tudatra, hogy az a gyermek részben belőlem van – összegzi Tünde a történteket.

Végül a házaspár úgy döntött, nem viszik haza a kisfiút, és ennek a tapasztalatnak a birtokában le is mondtak arról, hogy szülővé váljanak.

– Akkoriban, azt hiszem, túlságosan a tradíció lebegett előttünk: „csak akkor élhetsz teljes életet, ha gyereked van” – mondja Krisztián. – Azóta az idő bebizonyította, amit valójában már akkor is tudtunk: mi ketten együtt vagyunk egy család. Azért vettem feleségül Tündit, mert szeretem, függetlenül attól, hogy van-e gyermekünk, vagy nincs. A mi kapcsolatunk így is teljes.

„Csak ritkán jut eszembe, hogy őket nem én szültem”

Maja és Viktor megfelelnek a papírformának: házasok, megfelelő jövedelemmel és lakhatási feltételekkel, valamint stabil munkahellyel rendelkeznek, számukra addig a bizonyos határozatig vezető út sima, bár időigényes volt. Majd jött a nagy meglepetés.

– Noha a kérelem beadásánál azt írtuk be, két gyermeket szeretnénk majd örökbe fogadni, arra nem számítottunk, hogy egyszerre kerülnek hozzánk – emlékszik vissza Maja az öt évvel ezelőtt történtekre. – Vidékre mentünk az első, ismerkedő látogatásra. Izgultunk, mert a papírokból alig derült ki valami, és két fotó alapján az embernek nem igazán vannak elképzelései. Viszont a pszichológus, aki elkísért minket, elképesztően segítőkész volt.

A találkozás olyan jól sikerült, hogy a kisebbik fiú, aki akkor kétéves volt, rögtön megölelte a házaspár mindkét tagját. A nagyobbik nehezebben nyílt meg, de rövid időn belül már ő is a szőnyegen játszott velük.

– Az első benyomás alapján döntöttünk Viktorral. Mindkettőnkben jó érzések voltak. Csak az járt a fejemben, hogy tudom-e majd őket úgy szeretni, mintha a vér szerinti gyermekeim volnának, de végül fel sem merült, hogy nem.

Szerencsére a költözés után az összeszokás is zökkenőmentesen alakult, később pedig csak az jött, ami más gyerekeknél: egy kis betegség, időnként hisztik, amik hamar elmúlnak.

– A nagyobbik fiam szeptemberben kezdte az iskolát, és rengeteg papírt ki kellett töltenünk, többek között az egészségi állapotával kapcsolatban. Öt éve alig jut eszembe, hogy nem én szültem őket, de akkor megfordult a fejemben, hogy mi van, ha olyan betegségük lesz, aminél a vér szerinti szülő segítsége kellene… Remélem, hogy ez nem következik be.

Egy férjjel egyszerűbb lenne

Vera a negyvenes éveiben járó, egyedülálló nő. Több mint egy évtizede dolgozik jelenlegi munkahelyén, jól keres, a lakása is megfelelő egy gyermek számára – még a hatóságok szerint is.

– Nekem nem utolsó opció volt az adoptálás: a tágabb családomban van örökbe fogadott gyermek, tehát számomra ez nem valami különleges, új dolog, én ezzel együtt nőttem fel, és mindig is úgy gondoltam, hogy függetlenül attól, én szülök-e gyermeket, az örökbefogadás is egy lehetőség a szülővé váláshoz.

Vera végig is ment a hivatalos úton, ami az egyedülállóknak összetettebb, időben is hosszabb, mint a házaspároknak, és végül megkapta a határozatot: örökbe fogadó szülővé vált. A hatályos szabályozás szerint viszont neki csak azokat a gyermekeket ajánlják ki, akiket a házaspárok nem választottak, vagyis ő várhatóan idősebb, esetleg beteg vagy fogyatékkal élő gyermekekkel találkozik majd, ami viszont nem feltétlenül egyszülős feladat.

– A rendszer alapján én nem arra nem vagyok alkalmas, hogy örökbe fogadó szülő legyek, hanem hogy egyedülállóként egészséges gyermeket kapjak. Ugyanakkor racionális döntést kell hoznom, és valószínűleg kisebb csoda kell majd ahhoz, hogy olyan gyermeket kaphassak, akit felelősséggel el tudok látni. És bár mindenki, akivel eddig összehozott a sors ebben a folyamatban, kedves volt, segítőkész, direkt vagy indirekt módon mindig elmondták: egyedülállóként rendkívül nehéz lesz. De nem adom fel, bízom abban, hogy előbb vagy utóbb én is lehetőséget kapok.