Hogy mivel jár, ha valaki alkalmazkodik annak a szövetségi rendszernek a szabályaihoz, amelyben tagsággal rendelkezik, és kihozza a helyzetből a legtöbbet, azt mi, magyarok még emlékezetből sem tudhatjuk: a KGST, ahol a mutatvány legutóbb sikerült, nem szövetségi rendszer volt, hanem a valós tartalmát tekintve inkább gyarmatbirodalom (nem is asztalt csapkodni, hanem leginkább a bokájukat csattogtatni jártak az akkori Orbánok az akkori Brüsszelbe – Kádár János, ha élne, sokat tudna erről mesélni). De mondjuk megnézhetnénk annak az Észtországnak a példáját, amely nem csupán az új tagállamok többségét gyorsulta le az utóbbi években, hanem a régiek egy részét is; hovatovább már a skandinávokhoz, Európa legfejlettebb régiójához számolják.
Mi azt demonstráljuk – magunknak, a magyar modell követőinek, meg mindenki másnak –, hogy hova vezet, ha valaki nem nyerni akar, hanem inkább átírni a játékszabályokat. Eddig egy inflációs és pénzromlási rekordot, egy dobogós gazdasági visszaesést, a külkapcsolataink történelmi léptékkel is szinte példátlan szétzilálódását, az újraindult eladósodást és az uniós támogatások befagyását tudjuk felmutatni – ennyit hozott a konyhára mindaz, amit Orbán Viktor és szűk köre mozgástér-bővítés, szuverenitásvédelem, konnektivitás és más hasonló fantázianeveken próbál eladni a hazai közönségnek. Az eredményt, ha van, legfeljebb a magyar miniszterelnök ismertségében és a világsajtó róla szóló cikkeinek számában lehet mérni, ami tényleg nagyszerű, de nemhogy főzni nem lehet belőle, még begyújtani is nehéz vele (tartunk tőle, hogy viszonylag kevesen tüzelnek idehaza a Spiegellel meg a Financial Times-szal). Egyszóval olyasfajta magyar siker ez is, mint a leghangosabban durranó karikás ostor – illetve kicsit rosszabb, mert a durrogtatás legalább nem kerül semmibe.
Jelenleg eszkaláció van, sőt az eszkalált helyzet eszkalálódik: az EP politikai vita tárgyává, s egyúttal választási témává teszi az Orbán-kormány devianciáit. Még azt is megérhetjük, hogy az európai parlamenti választás Magyarország mellett bizonyos mértékig más tagállamokban is Orbánról szóló népszavazássá válik, mint ahogy részben róla szóló népszavazás volt már a lengyel meg a szlovák voksolás is (ellentétes kimenetelekkel). A példa láthatóan vonzó: még mindig van idehaza két-hárommillió ember, aki – kerüljön bármennyibe a farhát, az áram vagy az euró – anélkül büszke a különútra, hogy föltenné a kérdést, legalább magának, mi hasznunk van nekünk mindebből.
Egyelőre a károk összeszámolása folyik – ha az egykor a Fideszt is a keblén melengető Néppárton múlik, nem lesz alacsony a számla. Meg a halhatatlannak tűnő illúzió kergetése, érdekes módon főleg a Bizottság, vagyis a „brüsszeli bürokraták” részéről, hogy Európa örök rosszfiúja most már tényleg megjavul. Bizonyára rengeteg olyan politikust ismernek, aki 35 évnyi ön- és sajátzseb-érdekű politizálás után hirtelen megtért. Csak lassan elárulhatnák, ki(k)re gondolnak ilyenkor - hogy eldönthessük, mi is hiszünk-e ebben a mesében.