Legfeljebb, ha negyven ember jelenik meg az eseményen. A fenntartó presbitérium egyik napról a másikra visszavonta a szentesi református általános iskola igazgatójának a kinevezését. A kisváros főterére azért hívták össze ezt a mostani megmozdulást civil kezdeményezők, hogy kifejezzék: nem tetszik nekik a döntés. A miértekre nincs válasz. Az érintett nem szólal, vagy nem szólalhat meg, és a hierarchia csúcsán álló lelkipásztor sem avatja be a részletekbe a közvéleményt. Tények híján mesék kapnak szárnyra, és a vélt igazságok ahány szájon mennek keresztül, annyi árnyalatot kapnak. Emitt erkölcstelenkedésről, amott hiányzó tízmilliókról, zűrös pénzügyekről, megint másutt megingott hitről, vagy az egyház rosszallását kivívó önfejűségről állítják váltig a saját igazukat.
Nézem az embereket, majd a tér túloldalán az ódon iskolát. Az ablakok sötétek, véget ért az aznapi tanítás. Négyszáz tanuló, több tucat pedagógus. Ha személyesen nem is mertek, vagy akartak kiállni, a nevükben legalább ezer felnőtt hozzátartozó fejezhette volna ki azt, hogy – már ha így van - felháborította őket a döntés. Elhangzik pár gondolat és egy-két, gitárral kísért zeneszám. Az esemény talán negyed óráig tart. „Elkéstem?” - érkezik egy férfi akkor, amikor már csak négyen-öten beszélgetnek az egyre komorabb szürkületben. Szabadkozik, elnézte az időpontot, pedig szeretett volna jelen lenni, mert az ő gyermeke is ebbe az iskolába jár. Aztán mégse kérdezi meg, ki volt jelen, mi hangzott el, mi történt. Kiskutyája a póráz végén türelmetlen, kapkodja apró a lábait a fagyos térkövekről, az is menne már, a férfi elköszön.
Egy kissé mindennel így vagyunk „mimagyarok”. Épp csak pár percnyit, de mindenhonnan elkésünk; egy kicsit – vagy pont, hogy nem eléggé - mindentől félünk; mindig csak akkor vagyunk hangosak, ha mások nem hallják. Mi így lázadunk: azt várjuk, helyettünk énekelje el valaki egy szinte üres téren, mit tennénk, ha egyszer rajtunk lánckerék taposna.