- Megyeri Ágnes: Segíthetek?

A férfi nem néz fel. Hallja, hogy nyílik az ajtó, megszólal a rézharang felette, cipőtalpak súrlódnak a lábtörlőn, kilincs kattan. Mégsem néz fel. Nem köszön hangos jónapottal, pedig vevő jött, ki más jönne ilyenkor, a postás elment, a sietők már ott vannak, ahova siettek, aki hozzá benyit, okkal jön. De itt nem szokás az érkezőket harsányan köszönteni.
Ujja a kopott fotel karfáján matat, a faragás mintáját követi oda-vissza. Mozdulatlanul ül a félhomályos helyiség hátsó sarkában. A polcok között sétáló alakot figyeli, arcát nem látja, korát sem tudja megállapítani. Vékony, inas test, bár mozgása ruganyos, háta hajlott, rajta szürke köpeny, ugyan ki hord ilyet manapság, vállán keresztben átvetett oldaltáska. Az idegen megáll, a polcokon sorakozó tégelyeket szemléli. Megérinti az egyiket, maga felé fordítja.
– Ne nyúljon hozzá! – Reccsen a karosszék, ahogy felugrik.
– Elnézést. – Határozott a másik hangja.
– Segíthetek?
– Csak nézelődöm.
Feszülten figyeli. Ide nem nézelődni járnak az emberek.
– Azon a polcon a legenyhébbek vannak.
– A legenyhébbek? Hogy érti?
– Ahogy mondom. Semmi komoly. Egyszerű megfázások, könnyű hasmenések, néhány napig tartó bajok. Pont elég, ha kis időre kivonná magát a hétköznapokból. És ott fent jobbra…
– Igen?
– Azok a fertőzők. Ha másnak is juttatna belőle.
A köpenyes nem válaszol. Beljebb megy a polcok között.
– Arra mi van? – kérdezi, és a helyiség hátsó része felé biccent.
Követi tekintetét. Sokfiókos szekrény, valaha fehérre festett, mára szürke, helyenként szinte fekete. Az idegen közelebb lép, arca árnyékban marad, de testszaga megüti az orrát.
– Ott komolyabb dolgokat talál. – A szekrény elé áll.
– Komolyabb?
– Most mit nem ért ezen? Keringési problémák, gyengébb sztrókok, enyhe lefolyású infarktusok. Érelmeszesedés, vérrögök, no, nem kell aggódni, nem a végzetes méret. És a gyógyítható daganatok. Mindegyik tökéletesen megfelel, ha úgy érzi, meg kell állnia kicsit. Nem fog belehalni, de a többiek megijednek majd. Kímélni fogják, törődnek magával. Arany­élete lesz. De ha nem vigyáz, amint meggyógyul, visszaáll a régi rend.
– Lehet ismételni az adagot?
– Ha akarja… – Megrántja a vállát. – Több a mellékhatás, nagyobb a kockázat. Saját felelősségre azt csinál, amit akar, csak hozzám ne jöjjön panaszra. Én szóltam. Nem hiányzik nekem a probléma.
– Ó, persze. A hírnév meg az üzlet, világos.
Az idegen kedves hangja, a szája sarkában megbújó mosoly kizökkenti. Megértő. Mosolyog. Mit akar ez tőle.
– Esetleg komolyabbat nem tud adni? Valami igazán ütőset.
Felhorkan. Megint egy. Aki mást akar. Végigméri a vele szemben álló alakot, szeme megállapodik az arcán. Nem állja a tekintetét, elfordul. A bejárathoz csoszog. Kihajol az utcára, gyors pillantást vet mindkét irányba, becsukja az ajtót és elfordítja a kulcsot.
– Szóval komolyabbat. – Megdörzsöli az állát. – Értem én, értem. Ütőset. És miért? Szerelmi bánat? Elvesztette a munkáját, kilátástalan a helyzete?
A köpenyes nem felel.
Közelebb hajol hozzá, úgy súgja: – Vagy egyszerűen csak elege van? Kiszállna?
Nincs válasz.
Hát jó. Tudja, mit jelent ez a hallgatás. Nehézkesen lehajol, kihúzza az alsó sor legszélső fiókját. A mélyére nyúl, és egy dobozt vesz elő. A komód tetejére helyezi, felnyitja a fedelét.
– Rák, gyors lefolyású, bár így is számolnia kell néhány hónappal. Morfium nem jár hozzá, azt kérjen a kórházban. – Felnevet, de a másik rezzenéstelen arca láttán elhallgat. – Infarktus, gutaütés, embólia, ha azonnali és fájdalommentes megoldást akar, de azok felárasak – sorolja. – És ezek itt – mutat néhány üvegcsére a hátsó sorban – a nem természetes módok. Ha érti, mire gondolok.
A köpenyes bólint.
– Azok milyen gyorsan hatnak?
Hányszor hallotta már ezt a kérdést. Aki eljut eddig a dobozig, mind gyors megoldást keres.
– Néhány perc. De az nem lesz kellemes.
– És biztos a végeredmény? Nyoma marad? Mi van, ha kiderül?
– Engem ne kérdezgessen. Az nincs benne az árban. Magát én soha nem láttam, nem ismerem, és tőlem aztán biztosan nem vett semmit.
A másik hallgat. A csend megül a helyiségben, a sarokból kaparászás hallatszik. Türelmetlenül szív egyet az orrán. Mi lesz már.
A köpenyes a doboz sarkába mutat.
– Azt kérem.
– Vízbefúlás? Hm, nem rossz választás. – Kezét kinyújtja tenyérrel felfelé, és vár. Amikor a pénzköteg a markába ér, megszámolja, hátsó zsebébe gyűri. Kiveszi a fiolát, átadja, az idegen maga elé húzza oldaltáskáját, a mélyére rejti. Nem mozdul. Jaj, ne. Ezt már ismeri. Az utolsó pillanatban magukat meggondolókat. Az összeomlókat, bepánikolókat, vinnyogva sírókat. Idegesen babrál kardigánja gombjával.
A köpenyes megfordul, és az utca felé indul. Az ajtónál jár, amikor utánaszól a sötét sarokból.
– Megtenné, hogy vízben veszi be? Feltűnő lenne, ha a lakásban találják meg…
A másik megáll. Keze a kilincsen, ujjai elfehérednek. Az utcáról beszűrődő fénynyalábban porszemek szállnak a feje felett. Határozott mozdulattal kinyitja az ajtót, és anélkül, hogy hátrafordulna, kilép az utcára. Csak a rézharang csilingel mögötte.