„Mindig mások által felépített értékrendet követtem, és így épült lassan, talán túlságosan is lassan és későn a sajátom. De hát ez maga a tanulás” – írja szerző, s ez a folyamat alkotja memoárjának középponti vonulatát. Nyomon követhetjük tehát azt a váratlan kanyarokban, akadályokban bővelkedő pályát, melynek során a debreceni Kossuth Egyetem angol–német szakán diplomát szerző fiatal tanár szinte véletlenszerűen ráérez a színházcsinálás varázsára, s ez aztán annyira rabul ejti, hogy többé nem is ereszti. Így a pálya legkülső köreiről egyre beljebb és beljebb küzdi önmagát: lelkes amatőrből – fokozatosan – rutinos szakmabelivé, sokoldalú teátrumi emberré válik (színikritikus, dramaturg, rendező, fesztiválszervező, stb.).
A kötetben megelevenített eddigi életút egyik fő mozgatója – a kellő ambiciózusság mellett – az újabb és újabb kihívásokkal való szembenézés. A kínálkozó lehetőségek megragadása. De ehhez a szerző esetében, mint kezdő idézetünk is tanúsítja, mindig módszeres tanulás társul. Szinte végtelenített folyamat tárulhat így elénk: amint a szerző elsajátított valamit, elért valahova, onnan rögvest a nem tudás újabb és újabb horizontjai tárulnak fel. A mű ennyiben sajátos kontrasztja a hagyományos fejlődésregények logikájának, mely a hős épülését végül befejezettnek ábrázolja. Itt azonban nincs ilyen nyugvópont.
Magától értetődően a memoár érdekes adalékok sorát nyújtja fontos műhelyekről (Bárka, Kaposvár, stb.), az előző nemzedékhez tartozó, illetve a kortárs rendezőkről (Alföldy Róbert, Ascher Tamás, Tompa Miklós, Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, stb.), fejezetei bővelkednek árnyalatokban gazdag, emlékezetes színészportrékban (Törőcsik Mari, Kovács Lajos, Mucsi Zoltán, Szarvas József, stb.). A művészkollégák seregszemléjéből – a hozzá fűződő kapcsolat intenzitása és mélysége révén – kiemelkedik Cseh Tamás alakja.
De talán ezeknél is izgalmasabb az elbeszélői személyiség megjelenítése. Az, ahogyan a karakter alapvonásai alakulnak: megszüntetve-megőrződnek, némelyek elhalványodnak, mások felerősödnek. S akadnak közöttük igencsak maradandók. A műbeli én például kezdettől fogva kerüli a szélsőségeket, a konfliktusokat nem élezni, hanem inkább enyhíteni szeretné, kompromisszumokra törekszik. S miként az igen találó cím is jelzi: alkatának, erkölcsi normáinak leginkább a közvetítés felel meg. Természetesen tudván tudja: ennyiben ma – vagyis a végletes, intranzigens megosztottság idején – anakronisztikus figurának számít. A mediátor, mivel rendszerint mindegyik oldal a másikhoz sorolja, könnyen elszigetelődhet.
Az emlékező időről időre kiemeli, hogy mentalitásában az empátia meghatározó szerepet kap, olykor önironikusan Zelighez, Woody Allen legendás, abszurd alkalmazkodás-bajnokához hasonlítja magát. Ez az adottság olykor kényes-kínos helyzetekbe sodorja, de ugyanakkor az eleve hiperérzékeny művészek közegében a beleérző-képesség, mint többször is kiderül, komoly adomány is.
Memoárjában a szerző kíméletlen őszinteséggel vall gyengéiről, negatív tulajdonságairól, múltjának esetleg éppenséggel szégyellnivaló eseteiről vagy magánéletének rejtettebb fejleményeiről is. (Természetesen ez a néha meghökkentő nyíltság egyáltalán nem idegen a magyar emlékirat-irodalom gazdag hagyományaitól.) „… a személyesség mindent visz” – ez a vonzalom a konfessziót is vezérli.
A föntebbiekkel összhangban a kötetben szüntelen visszatérnek az önértelmező töprengések, kommentárok, melyekhez a fölelevenített „vonzások és választások” teremtenek alapot. A bizonytalanságaival, szorongásaival megküzdő szerző végül is a „ki vagyok én?” és a „kivé kellene lennem?” kérdésére keresi a koránt sem magától értetődő választ. E sajátos viviszekció persze, a színház világában szorosan összefügg a drámai helyzetek, sorsok, szerepek analízisével: hivatás és identitáskeresés megannyi szálon hat egymásra. Nem véletlen tehát, hogy a teátrum vonzereje számára nem egyéb, mint „élvezettel, rácsodálkozva, avagy bólogatva nyugtázni, milyen az ember. Hogy mikor mit miért csinál. Aztán ha ebből valamit sikerül nézőként megérteni-megélni, rendezőként meglelni-felmutatni, az maga az öröm. Nem velem történik, csak megmutatom az embert, aki magam is vagyok.”
A mű elbeszélői pozícióját, feladatát a szerző ekként határozza meg: „Amire most emlékszem, az pontatlan fabulálás, azaz valóságtöredékek formába gereblyézése. Amikor én ezeket a mondattörmelékeket a jelenben »történetté« fabrikálom, akkor azt teszem, amit a szövegfolyam minden pontján: rendet rakok. Azaz lekerekítek egy életet. Történetté alakítom.” Annak ellenére tehát, hogy az emlékirat minden szereplője, minden helyszíne, a narrátor életének valamennyi felidézett fordulata valóságos, a kiteljesedő sztori – épp a jelenbeli szerkesztés/értelmezés, e nagyon is kreatív műveletsor révén – csak itt, ebben a textusban létezik. Benne így szükségképp keveredik fikció és realitás, ami a visszaemlékezést a belletrisztika felé közelíti.
Bérczes László memoárja egy gyerekkori emlék felidézésével zárul: a nagyszülők kertjében, a hatalmas diófán kialakított kuckójában olvas – teljes önfeledtséggel. Itt és ekkor „megállt az idő. Senki sem vagyok. És nem is akarok valaki lenni. Miért is akarnék, amikor én én vagyok.” A zavartalan olvasás – e klasszikus bölcsészálom – teremt pillanatnyi idillt. Benne megszünik az idő is, nincs tehát mulandóság sem. S persze, tudjuk: Borges híres bon-mot-ja szerint a mennyországot egy csodálatosan gazdag könyvtárként kell elképzelnünk.
Infó
Bérczes László: Kötőszavak
Európa, 2023.
