Már a megnevezés is érdekes: vendégmunkások. Magában hordozza a feloldhatatlan ellentmondást. A magyar állítólag vendégszerető nép, különös megbecsülésben részesülnek nálunk a vendégek. Ami a munkásemberekre viszont nem mondható el, a dolgozók megbecsülése mérhetetlenül alacsony szinten van. Ki kell hát mondani: a hazánkba érkező külföldi, jellemzően távol-keleti dolgozók még véletlenül sem vendégek, hanem végtelenségig kizsákmányolt munkavállalók, akik tovább rontják a hazai munkaerő amúgy sem rózsás helyzetét.
Ha ezt belátjuk, sokkal könnyebben fogjuk megérteni, miért nem szabad teret engedni ennek a folyamatnak. Könnyű belátni: szó nincs arról, hogy azokra a munkákra jönnek vendégmunkások, amelyeket a hazai munkaerő nem tud elvégezni. Sokkal inkább igaz, hogy bérek tekintetében az uniós országok sereghajtói közé estünk vissza, a piacképes magyar munkaerő ezért inkább nyugaton próbál szerencsét.
Olvastuk, láttuk, hallottuk - például a miniszterelnöktől 2015-ben -, hogy Magyarországon nincs keresnivalójuk a gazdasági bevándorlóknak, a miénktől eltérő kultúrájú embereknek. Ennek ellenére ma már félmilliós számok röpködnek, állítólag ennyi vendégmunkásra lesz szükség a közeljövőben. Tény, a vendégmunkás nem azonos a bevándorlóval, de az is tény, hogy ennyi „idegen kultúrájú” emberrel akkor is együtt kell élni, ha elvileg csak néhány évig maradnak.
A hírek szerint többféle céllal toboroznak vendégmunkásokat, elsősorban a Távol-Keletről.
Azt is megtudtuk, hogy a külföldi munkaerő nem veheti el a magyarok munkáját, csak ott lehet őket foglalkoztatni, ahol a magyar dolgozókból hiány van. Bizonyára úgy kell ezt elképzelni, mint valami korszerű rabszolgapiacot:
ezen a virtuális munkaerővásáron jelen lesznek a foglalkoztatók és a munkaerővel kereskedő kölcsönző cégek, amelyek majd megegyeznek a darabszámban, és a törvényben meghatározott időtartamra megvásárolják az import munkást. Két dolgot nem lenne szabad ennek kapcsán elfelejteni: egyrészt, hogy ők is emberek, munkavállalók; másrészt, hogy miért nincs magyar munkavállaló ezeken a helyeken.
Ez utóbbira két válasz is lehetséges. Az egyik, hogy a hazaiak számára nem elég vonzó a munka, illetve az azért fizetett bér. A foglalkoztató akár többlet pénzt is hajlandó a vendégmunkásokért fizetni, ami a járulékos költségekkel együtt állítólag körülbelül harminc százalékkal többe kerül, hiszen többletként jelentkezik a toborzás és a kölcsönző cég díja, az utaztatás és a lakhatás költsége. Viszont így a munkavállalók és a szakszervezetek láthatják: lehet ezért a fizetésért is találni olyat, aki elvégzi a munkát. Tehát a béralkuk esetében csökken a nyomás a munkaadókon, a magyar munkavállaló pedig vagy alacsonyabb fizetésért kénytelen dolgozni, vagy további vendégmunkások jönnek a helyére. Biztosan igaz az az állítás, hogy nem a magyarok munkáját veszik el a vendégmunkások?
A másik megoldás az új iparágak térhódítása: erről is hallunk, olvasunk éppen eleget, akkumulátor-nagyhatalom leszünk. Ennek is lehetnek nem várt és nem kívánt következményei. Miközben ez a terület erősödik, a többi, jelenleg működő ágazat háttérbe szorul. A munkavállaló dönthet, itt dolgozik-e, amikor az ő munkahelye megszűnik, vagy keres mást. Előbb vagy utóbb nem lesz választása.
Az autóbuszvezetők például elég könnyen tudnak boldogulni, hiszen egész Európában hiány van járművezetőkből. A foglalkoztatók éppen ezt az érvet használják fel saját maguk igazolására, mondván, a probléma nem magyarországi, természetes velejárója a mai kornak. Tavasszal, nyár elején fel is röppent a hír, miszerint a Fülöp-szigeteken toboroznak buszvezetőket magyarországi munkavégzésre, méghozzá egy székesfehérvári cég. Karácsony előtt kiderült, amit korábban is gyanítani lehetett, hogy az Arrivabus áll az ügy hátterében. Érdemes hát elgondolkozni, hogyan zajlik majd ez a folyamat.
Eleinte azt lehetett hallani, angolul beszélő sorőrök jönnek, ráadásul a BKK már keres szintén angolul tudó menetirányítókat. Érdekes módon azoknak a kollégáinknak, akik külföldre mentek, a helyi nyelvet kellett megtanulniuk, hiszen egy városi buszvezetőtől joggal várja a szolgáltatás megrendelője, hogy az utasokkal kommunikálni tudjanak - és az sem hátrány, ha a dolgozók egymás között egy nyelven beszélnek. Nem csoda tehát, hogy ma már azt halljuk, munkába állás előtt intenzív magyar nyelvoktatásban részesülnek a filippínó járművezetők. Azon most ne is lamentáljunk, ha letelik a kétéves szerződésük - ami egy évvel meghosszabbítható - mit kezdenek ezzel az egzotikus nyelvtudásukkal.
Ne legyen kétségünk afelől sem, hogy Budapesten buszt vezetni ugyanolyan feladat, mint másutt - bár ennek némiképp ellentmond a saját tapasztalatom. Annak idején kéthetes D kategóriás jogosítvánnyal azért küldtek a néhai Moszkva térre dolgozni, mert állítólag az Alföldről érkezett, évtizedes gyakorlattal rendelkezőket nem lehetett a hegyi járatokon foglalkoztatni. És akkor még nem beszéltünk a helyismeretről, a feltehetően jelentősen eltérő közlekedési és viselkedési kultúráról. Persze mindezt el lehet sajátítani, kellő idővel. Csakhogy mire ez megvalósul, pont letelik a kölcsönzési idő, kezdődik az egész elölről.
De fölvethető az is, mit számít huszonhárom dolgozó a több ezer mellett, akik Budapesten vezetik az autóbuszokat? Könnyelműen azt is válaszolhatnánk, semmit! De ha valóban semmit sem számítana, az Arriva nem vágott volna bele ebbe. Hiszen ők is a versenyszférában dolgoznak, üzleti nyereségért. A többe kerülő buszvezető nem növeli, éppen ellenkezőleg, csökkenti a várt nyereséget.
Egy rádióműsorban hallottam egy munkaközvetítéssel foglalkozó hölgyet nyilatkozni, aki azt találta mondani, ha ezt a harminc százalék többletet odaadnák a dolgozóknak, az sem oldaná meg a munkaerőhiányt. Mindenki elgondolkozhat rajta, vajon igaza lehet-e. Szerintem nincsen, hiszen a harminc százalékkal többet kereső budapesti autóbuszvezető nem számolná fel hazai egzisztenciáját, nem hagyná itt a családját, barátait, és nem költözne távoli országba. Igen ám, de ez a többlet harminc százalék csak a kölcsönzött munkaerő esetén jelentkezik, most éppen huszonhárom főnél, míg az a harminc százalék, amivel a béreket kéne emelni, több ezer esetben okozna költségnövekedést!
Az pedig látható, az elmúlt évtizedekben valamelyest felzárkóztak ugyan a magyarországi bérek az európaihoz (bár vásárlóértéküket éppen az elmúlt másfél év Európa-rekorder inflációja visszalökte a gödör aljára), azonban a hasonló vagy akár a rosszabb pozícióból induló országok jelentős részben leelőztek, de legalábbis utolértek bennünket. Fontos tisztázni, ez nem a mostani kormány alatt történt, valamennyinek van ebben kisebb-nagyobb felelőssége! Tapasztalataink szerint ellenzéki pozícióban mindenki elkötelezett a bérek felzárkóztatása mellett, azonban ez a határozottság valahogy mindig elmúlik, amikor a pozíció változik.
Sajnálatos módon semmi sem változott az elmúlt évtizedekben, a mai napig az olcsó munkaerővel próbálunk működő tőkét bevonzani. Ha pedig ilyen nincs itthon, akkor importálunk. Ez nyilván nem történhet Európából, hiszen ebben a versenyben a többi felzárkózó ország is igyekszik „jól” teljesíteni.
Félreértés ne essék, nem a külföldi munkavállalókkal van probléma. Ellenkezőleg! Az a fontos, hogy minden munkáltatónál legyen kollektív szerződés, mely garantálja az azonos foglalkoztatási feltételeket. De ahogy az látható, számos olyan probléma vetődik fel, amely megkérdőjelezi, jogosult-e ma Magyarországon vendégmunkásokkal kiváltani a magyar munkavállalókat.
A szerző az Egységes Közlekedési Szakszervezet elnöke
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.