Tegnap tortillát ettem grillezett csirkemellel, kaliforniai paprikával és pepperonival meg egy kis bécsi biouborkával, aztán legurult délben egy kis csevapcsicsának árult, de inkább miccsnek kinéző hús lerben pirult krumplival, és volt teljes kiőrlésű lisztből készült palacsinta, megkésett desszert gyanánt. Bele se merek gondolni, hogy ez vajon milyen értékrend lehet. Minimum egy katyvasz, de nem nehéz ráhúzni a libsis kozmopolitát, vagy még az is lehet, hogy amolyan hazátlan Soros-bérenc étrend ez. Pedig nagyjából ez maradt csak a hűtőben, a boltok vasárnap Bécsben zárva tartanak, abból főzünk, ami van.
Onnan jut eszembe, hogy a minap a nemzeti pop nagyasszonya olyan képpel lepte meg a követőit, igazából a fél országot, amelyen tán a villásreggelije látszott, és ott virított a tányéron a hamisítatlan kolbász, szalonna, májkrémes kenyér, amihez hagyma és paradicsom dukált. Majd mindezt felcímkézte sokatmondóan: értékrend. Nem mondom, én is szemezgettem volna belőle, én sem vagyok fából, viszont nagyon meglepődnék, ha rendszeresen ezt tolná a pop nagyasszonya. Én csak kétszer ettem zsírosabb húst az elmúlt fél évben, a háziorvosom máris halálra vált arccal mutogatta a koleszterinemet. Ja, hát a gének. És a hozott szalonna.
De hát van, akin a kolbász sem fog hosszú távon.
Az viszont már erősen látszik, hogy ezzel a (és más egyéb) coming outtal a Németh Szilárd-féle vonalat viszi tovább a NER égisze alatt, aki szintén a minap hatalmas cubákok között volt látható. És olyan finom kis részletekre is ügyelt, hogy Stop Soros sityakban vágja a disznót, hiszen a nép fia a velős üzenet minden árnyalatát kézben tartja. A másik véglet a Rogán- és Mészáros-féle pólus, akik a luxus elviselhetetlen könnyűségét prezentálják, mintegy felvillantva, hogy mi vár itt a hűséges szolgákra, elkötelezett országépítőkre, kétely nélküli teherbírókra. A bizonytalan pedig választhat vagy akár késhegyre menő vitát folytathat, hogy melyik a párt igazi arca: a népközeli vagy az úrhatnám. Más vita amúgy sincs már jó ideje, a közmédiát a vallásos révültség és az engesztelhetetlen igazmondás jellemzi, a parlament pedig az osztálytalálkozók hangulatát hozza, ahol a rég klikkek szólogatnak be egymásnak nosztalgikus felhanggal. Van ez olyan fontos kérdés, mint az oktatás és az egészségügy összevonva.
Hát akkor már miért ne inkább a zsírban tocsogjon az és nem a bánatban, aki számára a Mészáros-birodalom portási állása is elérhetetlen? Miért ne higgye el, hogy tényleg az az igazi értékrend, ami reggelente a tányérjára kerül, olykor szerényebb formában? És amúgy is, ahol májkrém van, ahol disznót perzselnek, ott mégis csak az otthonosság szalonnaszaga lengi be a szűk hazát, ad erőt a konzultációs ívek kitöltéséhez. Egy szó mint száz, kell a kalória. A hit fenntartásához, a kételyek elhessegetéséhez és az olykor jóllakottsággal tompított gyűlölet karbantartásához. És eközben szólhat a nemzeti pop, hogy jobban csússzon az egész. Hogy teli szájjal ordíthassuk világgá ezt a zsíros boldogságot.