Tavaly nyáron Duska kapott a születésnapjára egy pianínót, családi összefogással. Egy kicsit tartottam attól, hogy a csendre és békességre igencsak érzékeny szomszédok mit szólnak hozzá, ugyanis a hangszer teltsége, fémes zengése inkább családi házhoz, tágas szalonokhoz passzol, hogy úgy mondjam, nem panel-kompatibilis. Amíg Johann Krieger, a XVII. század derekán született komponista melankolikus, szívet megdolgoztató Menüettjét játssza, addig nincs ember, aki felbőszülne, ám amikor elkezd erre improvizálni, különféle hangfekvésekkel és ritmusokkal kísérletezni, mintha csak Charlie Parker vagy Miles Davis szelleme ülne kivételesen a zongorához, akkor ahhoz türelem kell. Mert hol sikerül, hol nem. Hol fülbemászóan dallamos, hol összetett és áradóan hömpölygő, rejtett és bonyolult szólamokkal, hol meg szétspriccel, mint a higany.
És ez a nap bármelyik szakában előfordulhat, ugyanis mi nem ragaszkodunk a poroszos gyakorláshoz (bőven elég a heti kétszer fél óra Lennyvel, a szír származású fiatal tanárral), a gyerek akkor ül zongorához, amikor kedve van, és addig játszik, amíg kedve van. Azt hiszem, ezzel a gyakorlói szabadsággal értük el, hogy még mindig van kedve, amit anno olyan előszeretettel vertek ki tanítványaikból a pengeszájú, szelíd szadizmussal megáldott oktatók. Amikor még úgy gondolták, egy pálcával és némi harsánysággal bármire meg lehet tanítani a jelöltet. Formailag talán igen, de abból sosem lesz szerves, beépült, megélt tudás, csak a kín fokozatai.
Arra viszont nem számítottam, hogy a nejem is kedvet kap a zenetanuláshoz.
Mint kiderült, gyermekkori álma volt, hogy megtanuljon zongorázni, de az élet nem mindig érzékeny a kislányok vágyaira, így ezt el kellett temetnie magában. Igen ám, de egy pianínóval összezárva ez a vágy csakhamar feléledt. A XXI. század technikája pedig mindenre képes. Elég egy okostelefon és egy applikáció ahhoz, hogy az ember elkezdjen gyakorolni. Azóta – Nagy Testvér szeme mindent lát – engem is bombáz a laptopom hasonló reklámokkal. A nagyon energikus koncertzongorista, Stephen Ridley például igen meggyőzően bizonygatja, hogy négy akkord megtanulásával száz dalt is elő tudnék adni a Beatles Let it Be-jétől Bob Marley No Women, No Cry című alapslágerén át az A-ha Take On Me című számáig. Ami egyrészt igen kecsegtető, másrészt némiképp kiábrándító a színesnek gondolt popszakmát tekintve. (Ezért nem szabad belesni a kulisszák mögé.) És azt is ígéri, hogy csupán heti pár órányi gyakorlás után egy év múlva már sebesen járnának az ujjaim a klaviatúra felett. Hát azok most is járnak, dörmögtem magamban, csak épp zene nélkül gördül ki alóla a mű.
A nejem azt a fogadalmat tette nyáron, hogy év végéig megtanulja a Kék Duna keringőt, és felismerhetően el is játssza.
Hosszú út vezetett ideáig, amely Ed Sheeran dalain, a Négy évszak etűdjein és Offenbach kánkánján át szlalomozott. Ez utóbbit hosszú ideig nem lehetett azonosítani, ugyanis olyan lassan, akarom mondani, megfontoltan játszotta (amíg az ujjak gondolkodás nélkül nem kezdtek engedelmeskedni), hogy szegény táncoslányok elszundítottak volna a széles terpeszben, nem beszélve a cseppet sem felajzott publikumról. De a gyakorlás most is meghozta a maga gyümölcseit, és az új évet valóban a híres keringő dallamai aranyozták be. A repertoárja egyre bővül, de ami ennél is fontosabb, az az átszellemült, szinte szerelmes arc, amint a zongora előtt ül, figyeli a telefonján futó kottát, és próbálja követni az ujjaival (a program kíméletlenül jelzi a melléütéseket). A tökéletesen visszaadott dallamok pedig olyanok, mint a jól sikerült randik, amikor is a kitartás rátalál a könnyedségre, a zeneszerző képzelőereje összebújik az előadó lelkesedésével.
Az ő példája is jól mutatja, hogy a modern technika és az internet kezdi leváltani (vagy némiképp pótolni) azt a viszonyt, amire a tudás átadását hosszú évszázadokig alapoztuk: mester és tanítvány kapcsolatát. Én magam is tanultam már százéves nápolyi néni segítségével meggyúrni a strozzapretit, azaz a papfojtót, de ennél bonyolultabb receptekben is gyors segítséget nyújtanak a kis-videók. Ugyanígy taníthatna az applikáció szonettet írni, stop-motion filmet forgatni (Duska így készíti nap mint nap a Lego-filmjeit), ahogy színészek is elmagyarázhatják, hogyan lehet a legnagyobb ihletettséggel előadni Hamlet nagymonológját. Nem hinném azért, hogy így születne meg az újabb Shakespeare, Fellini vagy Laurence Olivier, de talán ez pótolhatja a régi szalonok hangulatát, ahol a nyitott polgárok nem csupán belekóstoltak a művészetekbe, hanem a maguk szintjén művelték is. Abban nem reménykedem, hogy belőlünk is kijön majd egy kis kamarazenekar, és Bachot játsszunk vasárnap délelőttönként, de az nagyon is elképzelhető, hogy más szemmel nézünk egy-egy filmre, más füllel hallgatjuk a rádióból áradó négyakkordos zenét, és az olasz házi tészta sem tűnik puszta mágiának. Beavatás ez is, még ha csak úgy csináld-magad módra. De az érzés ugyanígy bizsergető: a csodák kellő alázattal igenis birtokba vehetők.
