Ártatlan emberek százaival indultak el a vonatok 1945 januárjában az akkori Magyarország vasútállomásairól a távoli, ismeretlen Oroszországba. Bűntelenek voltak „Miért kell nekem így szenvedni? Bűnös vagyok, mert sváb vagyok?” – tette fel egyikük levelében a kérdést, de választ soha senkitől sem kapott rá.
Ma már ismerjük a tényeket. Tudjuk, hogy a XX. században totálissá váltak a háborúk. Már nemcsak a hadseregeket akarták legyőzni, hanem a népeket is, mindenütt a világon. Egymást követték a korábban elképzelhetetlen népirtások, amelyekhez egy-egy nép alacsonyabb rendűvé vagy bűnössé nyilvánítása teremtette meg az alapot.
Így kerültek haláltáborokba a zsidók, ezért gyilkolták le a jugoszláv partizánok az Újvidék magyarjainak tízezreit, így válhattak a világpusztító nácizmus legyőzőinek érdekei szerint a bűnös nép részévé a német származású magyarok is.
Tudjuk, hogy a 20 milliós orosz emberveszteség okozta munkaerőhiány pótlása volt a ki nem mondott valódi célja a Kárpát-medencében élő németek nagy részét érintő deportálásoknak. Akkor is ismert volt, hogy a Magyarországgal megkötött fegyverszüneti megállapodás szerint jogellenes kényszermunkára vinni a magyar állampolgárokat. A magyar hatóságok tiltakozása azonban az erőszakkal szemben mit sem jelentett. A Szovjetuniónak szüksége volt rájuk, és ott már nagy tapasztalata volt a kényszermunkaerő felhasználásának, hiszen ekkorra már több millió szovjet állampolgár járta meg az ottani büntető lágerek, a gulágok poklait.
Ami ott a valóságban történt, azt az események szenvedő résztvevőinek emlékezései őrzik. Ezekből nem csak a szörnyűségekről értesülhetünk. Az is kiderül, hogy az embertelen körülmények között is lehetett embernek maradni, a lelkeket őrizni, összetartani. Ennek példája lehet az az idősebb férj, akit mentesítettek, de mégis követte feleségét, míg mások a gyermekeikkel tartottak. Az emberi elkötelezettség és tisztesség vezérelte az eleki Kern Józsefet is, aki kommunista vezetőként itthon maradhatott volna, de önként vállalta társai sorsát. Kis számban, de voltak – ahogyan ma is vannak – olyanok is, akik egy nagyobb szelet kenyérért vagy másért társaik árulóivá, rabtartóik eszközévé lettek.
Pontos kimutatások az elhurcolt mintegy kétszázezer ember sorsáról nincsenek. Csak becsülni tudják, hogy mintegy harmaduk örökre odaveszett.
Azt mondják, hogy az Idő begyógyítja a sebeket – de ez nem így van. Az emlékek megkopnak, de a lelkekben szerzett sebek sohasem hegednek be, és ez így van jól.
Az ártatlanok meghurcolását nem lehet és nem szabad feledni – kegyelettel kell őrizni emléküket. Nem feledkezhetünk meg azokról sem, akiket a későbbi kitelepítések űztek el a szülőföldjükről – ők is a mi pótolhatatlan veszteségeink.
Ennél azonban többet is kell tennünk. Megtanulhattuk, hová vezethet, amikor egy ország megoldatlan problémáiért más népeket vagy a társadalom valamelyik csoportját teszik felelőssé, bűnbakká. Láthattuk-láthatjuk, hogyan fordíthatja szembe egymással a föld népét a hatalomvágyó politika.
Egy meghurcolt, megtizedelt generációnak tartozunk azzal, hogy ezt a tanulságot is továbbadjuk, hogy gyermekeink és unokáink békében élhessenek együtt, itthon és Európában.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
