Vajon mit gondolnánk arról a képzőművészről, aki a lehető legváratlanabb helyeken élné ki alkotási vágyát, és telepingálna egy-két frissen festett házat? Majd arra hivatkozva, hogy Magyarország a művészet kedvelőinek hazája, nem engednénk eltávolítani? És ha valaki mégis lefestené a műveket, máris művészetüldözést kiáltanánk? És kirúgnánk, vagy hagynánk elmenni az épületek tisztaságáért felelős hivatal vezetőjét? Ugye, hogy abszurd? Hát valahogy így vagyok én a nagykovácsi szappanoperával, amelyben majd minden hónapban akad valamilyen fejlemény.
Szeretném gyorsan leszögezni, amúgy keresztény vagyok (református), de nem élek hitéletet, legalábbis nem az egyház által előírtak szerint. Sok minden van ebben a hazai valláspolitikától addig a meggyőződésig, hogy a hit számára nem feltétlenül kell közvetítő ember és Isten között. Ez nem jelenti azt, hogy nem tartom fontosnak az egyházat vagy annak szolgáit, csak megvagyok nélkülük. Jókat dumálunk a Teremtővel, már ha van kedve meghallgatni bokros teendői mellett.
Ebből is látszik, hogy úgy vélem, a valódi hitet se nem gyengíti a kereszt (vagy bármilyen kellék) hiánya, se nem erősíti annak megléte. (A gyújtogatást viszont, tegyem gyorsan hozzá, mélységesen elítélem, szolgáljon bármilyen célokat.) Azt hiszem, a még hitéletet élő keresztény ember is tudja, hol van a helye hite megvallásának, építésének, erősítésének. És ez biztosan nem a védett területen, nem a nemzeti parkban történik. Pusztán azért, mert nem oda való. Mert ott még a szent is profánul hat. A természet ugyanis a teremtett világ, Isten igazi territóriuma, amit az ember egy ideje már csak kihasznál, és még azt a keveset sem tiszteli, amit elvileg védelmi célból körülhatárolt.
Az éj leple alatt, a „polgári engedetlenség” büszke jelszavával, öt asztalos jóvoltából megint áll a kereszt Nagykovácsin. Nem csoda viszont, hogy a helyzet politikai hasznát lefölöző államtitkárnak, Menczer Tamásnak az akció nem nyerte el a tetszését. Ő ugyanis látványos és demonstratív kormányzati sikert szeretett volna elérni, mintegy megkoronázva addigi erőfeszítéseit, és nem civilt, ami még a hatályos törvényeket is sérti. Most viszont kevés mozgástere maradt, hiszen a keresztállítókkal mégsem harcolhat úgy, ahogy korábban a „keresztényüldözőkkel” tette. És ez ekként „megoldódott” ügy nehezen tart ki a választásokig, nem ad elég muníciót. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek.
Nehéz mindezt győzelemnek, de még döntetlennek is elkönyvelni. Hiszen megint a természet vesztett, a teremtett örökségünkbe hurcoltunk be megint valamit az épített világ hívságából, és így megint nem az erőnket, hanem épphogy a gyengeségünket jelképezi.
A vallás megint ott mutatja meg magát mesterkélten, ahol a hit láthatatlanul érvényesült volna leginkább.
Hiszen kit nem késztetne töprengésre, az isteni kegyelem (vagy bármilyen más, rajtunk kívüli erő) megtapasztalására a romlatlan természet nyugalma? A profán diadala ez, még ha pont fordítva is tűnik. Az emberi kicsinyesség ül tort a már nem is értett teremtés felett.