Magyarországon már jó ideje nem lehet felelős kormányzásról beszélni. A felelős kormányzás ugyanis azt jelenti, hogy az ország vezetői - önös érdekeiket háttérbe szorítva - elsősorban azért tesznek meg mindent, hogy az országot lényegében működtető állampolgárok mind szélesebb köre jólétben és biztonságban élhessen. A biztonság nem valami képzelt ellenségtől való védelmet jelenti, hanem például azt, hogy ne kelljen állandó gyomorgörccsel élni a létbizonytalanság miatt, hogy a munkahelyeken nevetséges béreket odadobva ne kihasználják, hanem legalább egy átlagos szintű, de biztos megélhetést garantáló fizetéssel becsüljék meg a dolgozókat, vagy hogy mindenki időben kapjon segítséget, bármilyen orvosi ellátásra szorul.
Magyarországon, mint a tükör másik oldalán, minden fordítva történik. A munkavállalók jelentős része azért dolgozik, hogy munkaadóiknak ne legyenek anyagi nehézségeik, azok, akik a munkát végzik, pedig örüljenek, hogy valaki egyáltalán hajlandó alkalmazni őket. A befizetett adóforintokból sem az ország fejlődik, hanem egy szűk körű, kolbászszagú elit gyarapodik napról napra, miközben az egészségügy, az oktatás, a gazdaság - és még sorolhatnánk - egyre nagyobb kihívásokkal küzd.
Egyebek mellett itt van például a tanárok bérhelyzetének ügye. A munkavállalói csoportok között talán a pedagógusok szakszervezetei küzdenek a legelszántabban kollégáik méltóbb anyagi megbecsüléséért. Amire a kormányzat válasza rendszerint az, hogy a költségvetés sajnos nem teszi lehetővé, hogy a pedagógusok több pénzt kapjanak. Miközben úgy repkednek a közpénzmilliárdok mindenféle, a magyarok életkörülményein kicsit sem javító szirszarra, hogy követni se tudjuk. Nyilvánvaló: semmi nem pénzkérdés, csupán politikai elhatározás kérdése.
A “szabadságharcos” Orbán-kabinet most az ezerszer elátkozott Brüsszeltől várja, hogy fizesse ki a magyar tanárok béremelését. Mert itt, Magyarországon csak arra van pénz, amiből a disznófejű nagyurak zsírpárnáit és bankszámláit lehet gyarapítani.