Magyarországon ez valamikor az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején kezdődött. Döntően lelkes általános és középiskolai testnevelőtanárok vettek egy mély levegőt, és sítáborokat szerveztek diákjaiknak. A kezdeményezés szokatlanságát ma már nehéz érzékeltetni. A síelésnek idehaza még hegyes vidékeken sem volt akkoriban különösebb hagyománya, jégpálya legfeljebb Budapesten és Jászberényben volt. Ezek figyelembe vételével nem lehetett könnyű igazgatói és tantestületi jóváhagyást szerezni az iskolai sítáborokat szervező testnevelőknek, mégis rendre sikerült.
Kaland volt ez a javából. Még akkor is, ha az iskolai táborokat szervezők a megelőző években felderítették az abban az időben egyedüliként szóba jöhető szlovák síterepeket, az Alacsony- és a Magas-Tátrában. Innentől egy nemzedék számára váltak magától értetődővé olyan földrajzi fogalmak, mint Donovaly, Poprád, Jasna, Csorba-tó, Chopok, Javorina. Nagyon különböző nehézségű pályákat tartalmaz a felsorolás. Nem járok messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok: az egykori Csehszlovákiába utazó magyarok többsége Donovalyban tanult meg síelni, hogy az ott megszerzett tudást aztán komolyabb pályákon mérhessék le.
A mából visszatekintve megmosolyogni való felszereléssel vágtak neki ezek az iskolai, és nem kizárólag iskolai magyar csoportok a tátrai síelésnek. Nem számítottak ritkaságnak a bőr lesiklóbakancsok, a fából készült lécek, az olyan faeke egyszerűségű síkötések, amiket ma legfeljebb sporttörténeti múzeumokban látni. Ettől korántsem függetlenül sok volt a sérülés, ami egyszerre következett az elégtelen sítudásból és a gyatra felszerelésből. Kis túlzással nem is számított igazi síoktatónak az a testnevelő tanár, aki a kezdeti időszakban nem törte el a lábát, vagy szenvedett más, komoly sérülést. Csodák csodájára ezek az emberek újra lécre álltak, és ezzel kezdetét vette az a szerelem, ami maga a síelés, és szegényebb, aki ezt nem próbálta.
Soha nem múló emlék a sítáborok hangulata. Iskolaidőben szervezték, ezért a diákok meghosszabbított téli szünetként tekintettek rá, amit még az sem rontott el, hogy a síelés után kötelező volt a tanulás. Úgy lehetett ismerkedni, lubickolni a közel ötven diák között, ahogyan az iskolában nem. Itt leomlottak azok a láthatatlan falak, amelyek otthon elválasztottak bennünket egymástól. Napokra megszűntek az évfolyamok közötti demarkációs vonalak, a lányokkal hasonlíthatatlanul könnyebben lehetett ismerkedni, mint az iskolai folyosókon. Mennyi szerelem szövődött ezekben a sítáborokban, édes istenem!
Aztán felnőttünk, kinyílt a világ, ami változott, és mások mellett múlt időbe tette a valamikori Csehszlovákiát. A magyarok inkább Ausztriába, Olasz- és Franciaországba járnak síelni, de azóta se találom sehol azt az akolmeleget, édes izgalmat, csapatszellemet, amit a tátrai sítáborokban megéltem. Ha fel szeretném idézni ezt az emléket, akkor nekem a Deli csoki az, ami Proustnak a madeleine teasütemény volt. Eltűnő fiatalság. Orromban érzem a fiúszobák izzadtság szagát.