Hogy mi volt a NER legrosszabb üzlete, azt nagy valószínűséggel még nem tudjuk. „Jó” esetben azért, mert még nem derült ki, hogy mennyit fizettünk rá, rosszabb esetben azért, mert még meg sem köttetett – és ezzel egyáltalán nem csak a tervezett reptérvásárlásra akarunk utalni; vannak más, hasonlóan túlárazott bizniszek is a csőben. Mondjuk az az üzlet, amelyben Orbánék anno bagóért eladták a most horroráron visszavásárolni kívánt reptér-üzemeltető cég negyedét, jogállamban biztosan megérne egy misét/számvevőszéki revíziót/KEHI-vizsgálatot: ahogy a nép ajka mondja, nem lobog a légzsák, ha nem fújja a szél. De hát jogállamban az ilyen ügyletek többségére sor sem kerülhetne, úgyhogy ne álmodozzunk.
Viszont bármit is gondoljon Brüsszel vagy akár a magyar választópolgár a hazai jogfejlődés 2024-re elért állapotáról, Szijjártó Péter nagy sikerű lélegeztetőgép-beszerzése alighanem ott van a negatív toplistán – értelemszerűen az orosz gázszerződéssel együtt, de az tényleg egy másik történet. Egyrészt a köznyelvben horkolásgátlónak nevezett masinák esete annyi sebből vérzik, mint a bibliai zsidó törvénytudó, akit, miután alaposan összeverték és az út szélén hagyták, a példázatban végül az irgalmas szamaritánus kötözött be. Minősíthetetlen és az európai szabványoknak meg nem felelő minőség, értelmezhetetlenül magas ár és a példányszám (az utóbbi nagyságrendekkel több, mint ahány a működtetésükhöz szükséges, képzett ápolónő van az országban), semmivel nem magyarázható, bődületes árrés, az egészségiparban ismeretlen, ám Fidesz-körökben nagyon is ismerős beszállítók és közvetítők, az első botrányok idején villámgyorsan ledarált állami iratok – ilyesmibe normális helyeken miniszterek, sőt kormányok buknak bele, nálunk viszont a miniszterelnök udvari filozófusa szerint ez a rendszer lényege: a NER ilyen, így működik, ennyit tud.
A semmire sem jó, de egyenként egy jobb autó áráért megvett inhalátorokat (az ár/érték arány különösen akkor riasztó, ha mellé tesszük az orvos, nővér, kórházi ágy, gyógyszer, ápolás híján Covidban elhunytak számát is) most annyiért próbálják csomagban eladni, ami még az eddigi tárolásuk költségét sem hozza vissza.
Ebben, mint valami tengercseppnyi varázsoptikában, tisztán láthatjuk a jövőt: ha majd egyszer a végéhez ér a rezsim, és a reálgazdaság ítél arról, mennyit ér Mészáros Lőrinc vállalkozói géniusza, Tiborcz István banki és logisztikai szakértelme, Orbán Győző bányaipari víziója, Rákay Kálmán kommunikációs talentuma, ugyanilyen arányban fogják az értéküket elveszíteni a ma még felbecsülhetetlennek és megingathatatlannak látszó fundamentumok. Higgyék el, a párhuzam korántsem légből kapott: Szijjártó kínai orrporszívói egyes-egyedül azért értek annyit, amennyibe kerültek, mert valaki a hatalom közelében hajlandó volt kifizetni értük (a pénzünkből) egy vagyont. Azt pedig, hogy mennyit érnek valójában, most a piac mondja meg – talán még megérjük, amikor Mészárosról, Tiborczról, id. Orbánról, Rákayról és a többi ingyenélőről is elárulja majd.