- Na lám, még a végén fehér karácsonyunk lesz! – tette le a zörgős talicskát a bácsi, aki a szemközti járdán haladt éppen hazafelé, velem ellenkező irányban, az ünnepet megelőző egyik hétköznap délután. Nagy bojtos, norvég mintás sapkám a homlokomba csúszott, így elsőre nem gondoltam, hogy távolról is felismeri a vonásaimat. Én az övét messziről: ilyen ráncokkal szépen barázdált arc, s vastag szemöldök alól kivillanó huncut szempár kevés akad errefelé. Itt született, én meg csak betelepültem ide pár évvel ezelőtt, de közös pontunk már van, noha egy tőlünk jóval távolabbi utcában lakik, így akár el is kerülhettük volna egymás örök időkig. De ő füstölte pár évvel ezelőtt a mangalicáink sonkáit, csülkeit, körmeit, akasztotta rúdra a húsukból töltött kolbászokat, a szépen szabdalt szalonnát.
Láttuk a házát, a rendben tartott udvart, a fészer alatt felsorjázott farakást. Megvitattuk annak idején, milyen hasábokkal szokott tüzelni, hogy füstjük még több zamatot adjon hozzá e falusi csemegékhez. Mivel jártunk nála többször – az érlelési időt személyesen kellett ellenőrizni, ehhez ragaszkodott –, valamennyire ismerősnek éreztük egymást, noha sem nevét, sem korát nem kérdeztük, s ő se a miénket.
Átmentem, szóba elegyedtem kicsit.
A vállait fájlalta, meg a karját, sőt, még a derekát is, pedig korához képest meglehetősen energikus. Elárulta, hogy tíz köbméter tőke érkezett minap az udvarba, s nem volt segítség, aki beljebb pakolja a rakományt. A tőke szóról először egy hatalmas tuskó jutott eszembe, de aztán persze hamar kiderült: szőlőtőkékről beszélt, göcsörtösökről, ide-oda hajlókról, amiket szerencsés esetben, ha kivág is, újratelepít majd a borra vágyó gazda. Az öreg, kiszolgált ősök, a régi, fássá nemesedett tövek sem vesznek azonban kárba, utoljára még meleget adnak, talán a lángok közé odacsempészve egy-egy árnyalatot a fürtök zamatából is.
Üres volt a talicska, így aztán kérdeztem, mit cipelt, merre járt. A lovaknak vitt friss szénát, ott legelnek a dombtetőn, két kedves, szelíd jószág, az unokák lovagolnak rajta, ha időnként hazajönnek a nagyvárosból. Most is jönnek, s mivel a töltött káposzta az egyik gyengéjük, abba meg mindig kell egy kis füstölt csülök is, ha hazaér, felkapaszkodik majd a padlásra, és kiválasztja az ott lógó szép darabok közül a legszebbet. Minden évben elgondolkodik, akar-e még malacot tartani, nevelgetni, hiszen ahogy öregszik, úgy lesz egyre szentimentálisabb. Hiába tudja a paraszti eszével, hogy a jószág értünk van, és nem fordítva, ha eljön a nap, amikor vágni kell, elnehezedik a lelke, s ha nem lennének körülötte hajnalban a viccelődős, pálinkázós sógorok és komák, bizony tán még egy könnycseppet is elmorzsolna a szeme sarkában, megsiratva a malackát.
A ló ezért is jobb, mondja. Azt könnyű szívvel lehet szeretni, egyenest a szemébe nézve, lelkifurdalás nélkül, örök időkig.